Mit főz az új háziasszony?

Költözés. Azaz hosszú napokon keresztül tartó szelektálás a régi holmik között, bepakolás, dobozolás, takarítás, ügyintézés, rohanás az ingatlanközvetítőhöz, az okmányirodába, végtelennek tűnő telefonálgatások a tulajdonossal, látogatás a rokonokhoz, elmesélni és megmagyarázni az eseményeket, felelni a rengeteg kérdésre. A nagy napon pedig segítő kezek, mosolyok, nevetések ("aztán nehogy elváljatok!"), negyven fok hőség, napsütés, bútorok, kartondobozok, könyvek szerteszét...
De vajon mi lett a magról nevelt dísznapraforgóval? A lakásból kipakolva még megvolt, és az utat is túlélhette, de aztán valahogy nyoma veszett szegénynek.
De beköltöztünk! Új, saját (jó, majdnem, albérlet) első közös fészek, minden szép és otthonos. Nyugodt környék. Ez persze köszönhető annak, hogy Herr Jozef (a közösképviselő bácsink) őrmesterként felügyeli a birtokát. Nincs zaj, piszok, kukázók, kéretlen látogatók az épületben. Minden tökéletes.

De!

Szóval, huszonkét éves vagyok, és sütöttem-főztem már életemben, óvodás koromban már paníroztatták velem a csirkecombot és megtanultam én még galambot is pucolni az egyik rokonunk tanyáján, tudom, hogy meddig kell főzni a rizst, hogyan pucoljak késsel krumplit, vagy készítsek rántást úgy, hogy ne legyen csomós a főzelék...de sosem kellett többfogásos ebédeket és díszvacsorákat egyedül készítenem. Kuktáskodtam én sokat anyum vagy  nagymamám mellett. De akkor csak a parancsokat követtem. Hogy fogom én etetni saját magam és a vőlegényemet is úgy, hogy minden étel finom legyen, laktató, ugyankkor változatos és tápanyagdús is? Hű, jobban féltem ettől, mint az egész új élettől és változásoktól! Nem ugyanaz szórakozásból főzőcskézni vagy sütögetni, mint, amikor muszáj megtenni.

Jól van, a reggeli meg vacsora nem nagy kunszt, legalábbis nálunk az a szokás, hogy ilyenkor jöhet a péksütemény, kenyér, kifli, zsömle, felvágott, szalámi, kolbász, virsli, rántotta vagy bármi más tojásból, esetleg gabonapehely, joghurt, kefír, tea, kakaó, tej. Ezt megoldom, egyszerű. Csak oda kell figyelni, hogy mindig legyen alapanyag például a szendvicshez a hűtőben.
Eddig nem igazán kellett erre koncentrálnom, mert benyúltam és voilá, éléskamra! De sajnos magától nem kerül be oda semmi. Folyamatosan figyelni kell, hogy mi van kifogyóban, mire lesz szükség másnap vagy a héten, hogy ne kelljen minden nap valami apróságért boltba szaladgálni.

De ha az ebédre gondolok...te jó ég! Hiszen ahhoz kell leves, meg második, néha sütemény, úgy az igazi.

Kezdjük a könnyebbel. Desszert nem kell minden nap, az hetente egyszer-kétszer elegendő, a többi napon egy túrórudi vagy valamilyen csoki és ki van elégítve a boldogsághormonok iránti igényünk. Bár túl sok igény nincs ezekre, együtt élő szerelmesekként.
De a témára visszatérve, érdekes, hogy a sütéstől nem félek. A piskóta a világ legegyszerűbb dolga, főleg úgy, ahogy én tanultam: veszünk mondjuk hat tojást, szétválasztjuk a két "összetevőjét", a fehérjét felverjük robotgéppel, jöhet bele apránként annyi evőkanál cukor, ahány tojással kezdtünk, utána ugyannyi evőkanál liszt, végül hozzáöntjük a tojássárgáját, összekeverjük, majd mehet a kivajazott és lisztezett tepsibe, előmelegített sütőbe. Beleszórunk mondjuk meggyet. Vagy egy másik lehetőség: felejtsük el a meggyet, kenjük meg a szépen megsült piskótatészta tetejét lekvárral és tekerjük fel.
Van gofrisütöm, azzal is pikk-pakk finom édességet lehet készíteni, vagy készíthetek palacsintát, muffinokat.

De jöjjön akkor az új háziasszony réme, a hús! Amiből elkészítjük az étkezések fő részét. Van szárnyas, sertés, marha. Meg hal természetesen, de én sajnos azt nem igazán kedvelem, szóval azt most nem veszem számításba.

Mit és hogyan főzzek? Mennyiből és hol vegyem? Mi számít kevésnek és soknak? Hogyan fűszerezem, mennyi só, bors, paprika kell rá, honnan fogom tudni? Kóstolással, rendben. És akkor biztosan sikerülni fog jól?

Rávetettem magam a netre: olcsó és egyszerű receptek. Találtam ilyen oldalt, szerencsére, ahol a hozzám hasonló kezdőknek nyújtanak segítséget. Nem fogok kakukktojásból meg kurkumából készíteni én semmit, maradok a családi, magyaros, hagyományos étkeknél. Olyan sok főzeléket vagy levest ismerünk mi, nem fogok kínait készíteni, bár az olaszos tésztákat nagyon szeretem.

Kinyomtattam a legjobbnak tűnő recepteteket és előzetesen kikérdeztem a szuperül főző édesanyámat is, hogy főzzük meg a csirkepörköltet vagy a húslevest, de hát élesben lehet ezt megtanulni.

Előbb-utóbb muszáj ebbe belevágni, és meg kell mutatnom a páromnak is, milyen háziasszony vagyok én! Tehát, húsok. Először a csirkemellel próbálkoztam. A T betűs nagy bevásárlóközpontban vettem meg az alapanyagot, fél kilósat. 
Szépen felvágtam kockákra, olajon megpirítottam, felöntöttem annyi vízzel, hogy éppen ellepje, aztán beleraktam két és fél csomag rizst (azt a kis zacskósat, amit négyesével árulnak dobozban, bármilyen márkájú lehet), hagytam rotyogni, hogy elfőjje a levét. Ha túl kevésnek látszik a víz, tehetünk még hozzá. Végül, amikor már megfőtt a rizs, felbontottam egy konzvernyi borsót és bele az egészet, kicsit még főztem és készen is van. Természetesen ne felejtsük el közben a sózást, borsozást és meg lehet bolondítani az egészet egy kis fűszersóval is. (Itt csaltam, mert nekem ez valamiért jelenleg még problémás, mindent sótlanul akarok csinálni, így a párom ízesített helyettem.) Isteni finom rizottó lett a végeredmény és őrült egyszerű! Két embernek két napra elég ebéd.

Van ennek egy másik változata is. Fél kiló darált marhahússal kezdünk (amit ne hagyjunk bent a mélyhűtőben, hogy aztán a főzés előtt tíz perccel jönnük rá, hogy ezt bizony ki kellett volna olvasztani). Ugyanúgy megpirítjuk, de ebben az esetben egy kis vöröshagymát felvágunk alá. Két húsleveskockát "megfőzünk" három deci vízben, és ezt öntjük rá a húsra, mikor az már szépen megpirult. Megy rá a rizs, végül pedig fél csomag zöldségkeverék. Összefőzzük még kicsit és kész az étel. Mellé ajánlok egy kis puha kenyeret is.

A következő, amit megpróbáltam, a sertéshús volt. Ebből is daráltat vettem. Rakott krumpli készült, kicsit másként. Hat darab nagyobb krumplit héjában felrakok főni. Én villával ellenőrzöm időnként, hogy megfőtt-e. Mikor kész, óvatosan kiveszem, és megtisztítom a héjától. A krumplikat ketté vágom, "kibelezem", majd beletöltöm az előzetesen sóval, borssal, kis fűszerrel összekevert darált húst. Egy jénai aljába mehet olaj, bele a félbevágott krumplik, és sütés! Mikor már majdnem kész, a tetejére kenek jó sok tejfölt (esetleg még sajtot). Nagyon olcsó, pillanatok alatt elkészíthető húsos étel lett a végeredmény!

A sült csirkecomb vagy csirkeszárny nem ijeszt meg, a panírozás pedig rémegyszerű: egy kis sózás az elején, hagyom állni, majd a liszt-tojás-morzsa trióban megforgatom.
Előtte nem árt megtisztogatni a megvásárolt húsokat, mert bármennyire is konyhakészen vesszük őket, szükség van a plusz pucolásra.

Ó, és ma kipróbáltam a krumpli főzeléket is, ami mellé jöhetnek a fent említett sült vagy rántott húsok!
Vagy ha már rántott: lehet máj, karfiol, gomba vagy sajt is.

Lassacskán remélem, kitapasztalok mindent a konyhában. A paradicsomlevest (bevallom, inkább paradicsomszószt) a (nálam jóval ügyesebben szakácskodó) vőlegényem segítségével sikerül már megcsinálni.

De kitartok mint újdonsült háziasszony, és nem fognak kifogni rajtam holmi sertések vagy marhák, de még a kapirgálók sem!


Tovább 4

Miért nem vezetek autót?

Igen, igen, tudom, hogy sokak szerint már alap dolognak számít mostanában egy jogosítvány, de nekem még csak vágyam sincsen annak megszerzésére. És hogy miért van ez így? Rögtön kifejtem, hogyan lehet négykerekű jármű nélkül létezni.

1. Van egy kétkerekűm

Másnéven kerékpárom. Vagy biciklim (K-val és nem pedig G-vel mondjuk/írjuk!). Ahogy tetszik. Jó, bevallom, egy négykerekűvel kezdtem űzni én is az ipart (tudják, van az a kisbicikli, amivel minden tökmag teper, a két pótkerékkel a hátsó részen), de eddig tökéletesen kiszolgált. Emlékszem, még amikor gyerekkoromban a rokonok utaztattak, a hátsó ülésen kuporogtam, és arra vártam, hogy mikor hajthatom én a sajátomat, de rég is volt...! De nem nosztalgiázom. A biciklinek rengeteg előnye van. Először is, nem kerül túl sokba, még a tartozékai sem, bár ez márkától függ, valamint, ha sáros erdei utakon akarunk közlekedni vele, akkor természetesen más az árkategória. Könnyen használható, pillanatok alatt mozgásba lendíthető (ha nem vagyunk lusták tekerni) és a karbantartása sem csillagászati összeg. Nem kell hozzá külön engedély, habár a KRESZ ismerete nem árt (igen, rátok gondolok most, össze-vissza kacskaringozó kerékpáros társaim). 
A városban, ahol élek, igen nagy népszerűsége van ennek a közlekedési formának, Badár Sándor humoristát idézve: "Kövessük a szentesiek szokásait, vegyük fel a ritmust és kerékpározzunk."

2. Szeretek sétálni

Nem okoz nagy problémát, ha gyalogolnom kell. Hóban, sárban, télen, nyáron, fagyban és kánikulában is szívesen járom az utcákat, legyen szó bevásárlásról, kutyasétáltatásról vagy munkába menésről. Amikor a korábban említett kétkerekű paripám nem működtethető, igen jó szolgálatot tesznek a lábaim. Testmozgásnak sem utolsó naponta pár kilométert legyalogolni, ráadásul közben lehet nézelődni, gondolkodni, lefotózni a mobilunkkal a szép fákat, madarakat, esőcseppet, hópihéket, füvet, satöbbi vagy kézen fogva andalogni a szerelmünkkel. Sétára fel, ne lustálkodjunk! Főleg, ha gyerekünk van. Iskolába menet még ki lehet kérdezni a leckét, hazafelé gyalogolva meg lehet beszélni a napi eseményeket, több minden szóba jöhet egy fél órás hazagyaloglás során, mint ha tíz perc alatt hazaszáguldunk az autóval.

3. Kisvárosban élek 

Ez talán az előző két okból is talán sejthető. Sosem értettem, hogy egy akkora városban, ahol kerékpárral vagy gyalog is maximum egy óra alatt el lehet jutni egyik végből a másikba és vissza, miért van szükség az autóra? Igen, tudom én, hogy esőben vagy a téli mínusz fokokban azért jóval kényesebben lehet közlekedni vele, de ezeket a napokat meg lehet oldani, sokan azonban teljesen indokolatlan időben vagy helyzetben is az autót választják. Ismerek olyat, aki az öt percre, a szomszéd utcában lakó nagyihoz autóval viszi át az unokát. Miért? És miért kell elmenni a város széli bevásárlóközpontba vásárolni, amikor tíz percnyire van a sarkon a kisebb bolt, ahol ugyanúgy megtalálható minden? 

4. Busszal vagy vonattal kirándulok

Nem egy helyen élem le az életem, ne tessék aggódni! Nagyon szeretek utazni és új helyeket, városokat, tájakat, embereket megismerni, de ehhez persze el kell menni messzire. Ilyenkor értelemszerűen nem a biciklimet veszem igénybe, bármennyire is szeretem. Én személy szerint inkább a vonatokat ajánlom mindenkinek. Már nem csak az oly ismert kék vasparipák "száguldanak" keresztül az országon (amelyeken nyáron hatszáz fok van és olvadni lehet rajtuk, télen meg mínusz ezer és megállnak a semmi közepén a fagyban), hanem nagyon modern és kényelmes vonatokkal is utazhatunk, kevés pénzért. Ezeken lehet mozogni, kinyújtóztatni a lábainkat, sőt még az illemhelyek is egészen jó állapotban vannak ám!
A buszozás véleményem szerint egy-két órás utazásokra a legmegfelelőbb. Megvan a hangulata a tömegközlekedésnek, én úgy gondolom. És most nem csak arra a nénire gondolok, aki végigcsevegi mellettünk az egész utat, hogy "bezzeg az ő idejében"...Kicsit talán elfogult vagyok, de páromat egy buszozás során ismertem meg és azóta a szívembe zártam e közlekedési formát.
A nagyvárosi tömegközlekedésről nem igazán tudok nyilatkozni. Párszor voltam Budapesten metrón, villamoson és trolibuszon és nekem kicsi káosznak tűnik, de abban, hogy kicsit más témára térjek, egyet kell értenem a környezetvédőkkel, hogy amennyiszer csak lehet, vegyük igénybe ezeket és ne növeljük a levegőszennyezést a személyautóinkkal.

5. Védjük a környezetet!

Az utolsó mondatom folytatása következik. Nem fogok most mélyen belemenni a témába, de azt be kell látnunk és észre kell vennünk, hogy a bolygót tönkretesszük. Szennyezzük a vizet, a földet, az állatokat, a növényeket, és mindenekelőtt az éltető levegőt. Tudom, hogy elenyészőnek tűnhet az a szennyező gáz, amit a saját autónk kibocsát magából. De adjuk csak ezeket össze! Ugye, hogy ha belegondolunk, mennyire másabb a kép? Nem azt mondom, hogy az autók az egyedüli okozói a bolygó fuldoklásának (elnézést, a bolygó sosem fog megfulladni, hanem MI leszünk azok, emberek, saját magunkat pusztítjuk el!), de az egyre gyakoribbá váló szmogriadóknak előidézői az autók, annak, hogy alig tudunk már tiszta levegőt belélegezni a nagyvárosokban. 

6. Az a fránya pénz

Nos, igen. Emlékszem, sok osztálytársam még középiskola alatt megszerezte a jogosítványt vagy a ballagásra kapott utalványt egy tanfolyamra, tehát a szüleik állták az összeget. Én akkoriban egyáltalán nem vágytam arra, hogy vezetni tanuljak, most pedig a vezetni tanulásra költendő összeg is gátat szab ennek. Össze lehet rá gyűjteni a pénzt, tudom, de ha belegondolunk, nem kevésbe kerül. Maga a jogosítvány, hogy vezethessek egy járművet, majd' kétszázezer forint is lehet. És akkor hol van az autó, amit majd használhatok? Szóval, nem, jelenleg nem megoldható számomra, ahogy sokak számára sem, akik pedig nagyon szeretnék a jogosítvány és szükségük is lenne rá.

7. Hol marad a bátorságom?

Pár évvel ezelőtt lerobbant az autó, amin utaztunk egy rokonommal, karácsony napján a autópályán. Nem sokon múlt egy karamból vagy egy súlyos baleset, és a havazásban, a jéghideg autóban kellett várnunk órákig a "megmentésünkre". Ezután hosszú ideig kisebb pánik tört rám, amikor autópályán kellett utazni a rengeteg jármű között. Bevallom, most sem érzem magam a legnagyobb biztonságban, ha autóba kel ülnöm. Nem a saját sofőrömben nem bízom ilyenkor, hanem az ittas vagy fáradt vezetőktől tartok, azoktól, akik felelőtlenül, veszélyesen irányítják az autóikat és közlekedési baleseteket okoznak. Szóval, sokszor belegondoltam már, hogy ha néha utasként is félek, akkor valószínűleg nem nekem találták ki, hogy autót vezessek.

8. Hiányoznak a lovak

Végére hagytam talán a legabszurdabb érvemet. Sajnálom, hogy nem abban a korban éltem, amikor mindenki lóháton vagy ló vontatta kocsikon közlekedett. A ló csodás barát volt, társaság, egy élőlény, esetleg társ, aki kiszolgált minket, évezredeken keresztül. Mi lett volna velünk, ha nincsenek a hátasaink, akikkel bejárhatjuk a végtelen messzeségéket, akik elvitték őseinket bármerre akarták? Lehet, hogy lassan, lehet, hogy meg kellett állni vele pihenni, lehet, hogy nem volt tökéletes "jármű", de talán a legnagyobb előrelépés volt az emberiség történetében, hogy háziasította ezeket az állatokat és velük hódította meg kezdetekben a világot. Mondják, hogy a vadnyugat történetét is nyeregben írták, és gondoljunk csak a fürge lovaikon nyilazó magyarokra! Milyen kár, hogy elfelejtettük barátainkat, akik oly hosszú időn keresztül utaztak velünk és értünk.

Ezek az érveim és magyarázataim, nagyon szubjektív vélemények. Tudom, hogy az autó hasznos találmány, de csak egyre gyorsítja egyébként is felgyorsult világunkat. Lehet, hogy hamarosan már a levegőben is repülhetünk majd velük, mindenesetre én inkább maradok a légdeszkánál. Maximum.


Tovább 1

A szégyenről röviden

Mit is jelent valójában az a kifejezés, hogy "szégyen"? Bevallom, nem tanultam pszichológiát, de mivel érdeklődöm a téma iránt, egy kis utánaolvasásnak és kutakodásnak köszönhetően, lett némi rálátásom.

Két nagyon hasonló érzelmet és érzést szeretnék bemutatni, mivel ezek egymástól nehezen választhatók el. Ez a szégyen, és annak "nagytestvére", a bűntudat. Mindkét lelkiállapot ugyanabból a tőből ered: van önmagunkról egy bizonyos képünk, egy kialakított morális strukturánk (egyszerűbben fogalmazva: mi a helyes/jó, valamint mi a helytelen/rossz), elvárásunk arról, hogy mit szabad és kell cselekednünk, hogyan kell viselkednünk adott helyzetekben. 
Hogy az egyes embereknél mindez hogyan és milyen vezérfonalak mentén alakul ki, az változó nemzetenként, kultúránként, népcsoportonként, akár nemek szerint is. 
Személyenként teljesen más az önmagunktól elvárt énképünk, az ideális énképünk (hogy milyenek szeretnénk lenni) és a nem kívánt énképünk (hogy milyenek nem szeretnénk lenni). Az önbecsülésünket az adja meg, hogy az előbb említett három énkép milyen viszonyban áll egymással, hogyan tudunk ezeknek megfelelni, vagyis a morális értékmérőnknek megfelelően dönteni és cselekedni az életünk során. Kialakulásában szerepe van számos tényezőnek, többek között, hogy gyermekkorunkban milyen példát látunk a szüleinktől, a környezettől, amelyben felnövünk, vallásos neveltetésben részesülünk-e vagy sem, a fiatalkori barátainktól (a tinédzserkori fejlődés egyik legfontosabb lépcsőfoka az erkölcsi normák kialakulása), majd később a munkahelyi viszonyok is sokat alakítanak az önbecsülésünkön, melynek változása egy életen át tartó folyamat. Az intelligenciaszint nagyon fontos befolyásoló tényezője még a korábban említett énképek létrejöttének, mivel egy bizonyos erkölcsi értékrend kialakulásához szükséges az, hogy önmagunkat képesek legyünk kívülről látni és saját magunkon elgondolkozni.

A szégyen és a bűntudat összefoglalva tehát morális érzelmek, az erkölcsi értékünk szabályzói. Arról adnak nekünk tájékoztatást, hogy erkölcsileg helyesen viselkedünk-e, és vészjelzőként villognak, ha az elvárt és ideális énképünkkel ellentétes viselkedést kellene végrehajtanunk.

De mi is a különbség a kettő érzelem között?
A szégyen és a bűntudat is minden ember számára ismert kellemetlen, olykor fájdalmas érzések.
Szégyent élünk át akkor, ha saját magunkat rossznak érezzük egy számunkra erkölcsileg helytelen cselekedet után. 

Vegyünk egy példát:
Renáta tisztában van azzal, hogy mindig megmondhatja az igazat a szerető férjének, akivel boldog kapcsolatban él. Ennek ellenére, az egyik nap, amikor a párja megkérdezi, hogy honnan van az új ruhája, azt állítja, hogy egy ismerősétől kapta, holott nagyon drágán aznap délután vette. Tudja, hogy spórolnia kellett volna, de nem tette és emiatt szégyelli magát, de mindezt tetézi a hazugsággal.
Értelmezés: Renáta értékrendje szerint elkölteni a pénzt felesleges dolgokra rossz, helytelen cselekedet. A hazugság miatt azonban még inkább szégyelli magát, mert morális értékrendjével ellentétben áll. A költekezés okozta szorongás miatt kényszerül hazudni, ami az önmagától elvárt énképének szintén nem felel meg.

A szégyen tehát szorosan összekapcsolódik a düh és szorongás érzésével.

És akkor mi a bűntudat?

Bűntudatot akkor érzünk, ha magát a cselekedet érezzük helytelennek. Olyan tettek ezek, amelyek a társadalom egésze számára elítélendőek (vagy annak kellene lenniük).

Erre is nézzünk egy példát:
Róbert egy munkahelyi kolléganőjével megcsalta a feleségét. A tett kiderült, emiatt a felesége el akarja hagyni, valamint a kolléganője is ellene fordult, nem kívánja a kapcsolatot vele hosszú távon. Róbertnek bűntudata van. Egy ballépés miatt el fogja veszíteni a családját, addigi életét és a futó kaland okozta öröm is elhalványult már.
Mire sarkallja a bűntudata? Igyekszik minden erejével megszerezni felesége megbocsátását, hogy életüket közösen tudják folytatni. A munkahelyén felmond és jobb, jövedelmezőbb állást talál. A felesége látja Róbert buzgalmát, a változást értékeli benne, azóta minden nap kedveskedik neki és őszintén megbeszélték a történteket. 

A bűntudat szinte minden esetben együtt jár azzal, hogy az elkövetője jóvá akarja tenni, a negatív következményeket helyretenni. 

Összefoglalva: A szégyen és a bűntudat érzése gyakori emberi érzelmek, melyeket nem nyomhatunk és nem is szükséges elnyomnunk magunkban. Szükség van rájuk, hogy ezek által jobb emberré tudjunk válni, és saját magunk, illetve embertársaink számára kedvezően cselekedjünk. Ha képesek vagyunk e két érzést megtapasztalni, akkor - mivel igen kellemetlen, kínzó érzések ezek - legközelebb nem fogunk ismét úgy viselkedni, hogy ismét elöntsön minket a szégyen vagy bűntudat érzése.


Tovább 0

Egy stréber szégyene

G,yerekkoromtól kezdve éreztem, hogy egy kicsit más vagyok, másként gondolkodom, más szemmel látom a világot,  mint a többi ember, aki körbevesz. Megmagyarázni persze sokáig nem tudtam, nem értettem az okát, csak éreztem, hogy valami miatt kilógok a sorból. Miért vagyok én furcsa? Egyáltalán, ők miért tartják furcsának, hogy én keveset beszélek, szeretek egyedül üldögélni a szobában, nem szeretem a nagy társaságot és hogy szívesebben nézegetem az eget, a Holdat, a fürdőző madárkákat, minthogy kipletykáljam egy rokonunkat vagy az utcán sétáló embereket gonoszul méregessem? 
Aztán ez az érzés egyre inkább erősödött, ahogy idősödtem. Ha minden alkalommal kaptam volna egy ezrest, amikor azt mondták nekem, hogy legyél lazább, barátkozz, nyílj meg, beszélgess velük, menj el szórakozni, ne csak a könyvekkel foglalkozz, legyél bátrabb, ne ülj mindig itthon, már vehettem volna magamnak egy könyvtárat. Nem tudták, hogy én a saját elmémben igazán jól elszórakozom, elmélkedtem mindenféle filozófiai és pszichológiai kérdéseken, talán többet is mint kellett volna, de hát kerestem a nagy válaszokat, tudni akartam (és akarom), hogy mi az értelme ennek az egésznek! Érdekelt a világ minden szeglete, mozgatórugója, a tudomány, a művészetek, a versek, a történelem és még megannyi más, szerettem volna mindig mindenről többet tudni. És erre az iskola nyújtotta a megoldást, meg ugye mindenekelőtt az olvasás.

A kívülállóság miatt persze akadtak azért gondjaim. A húgomon kívül nem volt egyetlen igazi barátom sem (bár miért lett volna rá szükségem, amikor vele mindig mindent meg tudtam osztani és tudtam, hogy ő az egyetlen, akiben teljesen megbízhatok?), nem jártam el hétvégente bulizni és nem hívtak el egyetlen randira sem. Volt természetesen, aki "tetszett", de elég volt nekem az életnek ezt a részét elméleti síkon elképzelni, a valóságban szürreális lett volna számomra, hogy ÉN egy fiúval?! Ugyan. Az iskolában mindig a furák társaságát kerestem, a nagymenő csajsziktól kivert a víz, pedig simán beállhattam volna közéjük. Csak éppen nem akartam, hiszen olyan egyformák, számítók és beképzeltek voltak, nem bírtam sosem az egymás előtti álszenteskedést, játszadozást és felesleges drámákat. Komolyabbnak éreztem magam náluk, az őket foglalkoztató dolgok rám semmilyen hatással nem voltak, az iskolai klikkek társadalmában én voltam a semleges Svájc. Nem zavartak és ők sem zavartak engem, kivéve ha segítség kellett nekik valamelyik leckében. A tanítás utáni egyedülléttel könnyen megbírkóztam, elfoglaltam magam, tanultam, olvastam, magoltam és készültem (ez mind ugyanaz, de így elfoglaltabbnak hangzik), sorra nyertem a versenyeket és élveztem, hogy mindenkinél jobb vagyok az osztályban, sőt az iskolában is olykor. Nem szégyelltem magam, hogy én ilyen vagyok, teljesnek és egésznek éreztem magam. Büszke voltam a különcségemre, arra, hogy én könnyeddén veszem a számukra oly nehéz akadályokat, bármilyen érdekesen is hangzik ez. Gondolatban számtalanszor eljátszottam azzal, hogy valójában mennyire nem ismer senki, hogy tartogatom magamban azt a rengeteg okosságot, amiket nekik sosem fogok elmondani! Haha, micsoda gonoszság! Ne is akarjanak megismerni, hagyjanak csak engem békén, akkor nem lesz gond! Mi szégyellnivaló van a stréberségben, emberek? Lehet, hogy minden napom szinte teljesen egyforma volt, legalábbis külső szemmel, de nem láttam, hogy baj lenne. Nyaranta például délelőtt tanultam az osztályzó és nyelvvizsgákra - középiskolás koromban -, délután meg strandoltam, kutyáztam és hasonlók. Nem volt ezzel probléma, kérem! Büszke akartam lenni magamra, hogy elérem amit akarok, és sikerült is mindig. Meneteltem felemelt fejjel előre!

Abszolút tisztában voltam a rólam kialakított képpel, én voltam a csendes, senki társaságát nem élvező, koravénnek tűnő lány, aki a tanárokkal remekül elbeszélgetett (egyébként is a felnőttekkel a kezdetektől sokkal jobban, mint a korombeliekkel, hosszú folyamat eredménye volt, mire a velem egykorúakkal is lett közös témám), magányosan üldögélt a folyosón, csak akkor beszélt, ha kérdezték és elhitette magával, hogy tök boldog így.
Természetesen nem voltam az. Küzködtem a megfelelni vágyással, az elégedetlenséggel, a saját magam elfogadásával (egy kamasz lánynak kell az elismerés a másik nemtől, én pedig ezt önként elhárítottam, habár nem voltam csúnya, főleg a fogszabályzás után - igen, klichének hangzik, de valóban hordanom kellett, egy teljes évig), egy ideig az anorexiával és depressziós epizódokkal, a folyamatos stresszel, hogy lesz-e időm és energiám mindent tökéletesre megtanulni és teljesíteni, amit magamtól elvárok.
Az érettségi már gyerekjáték volt, könnyen meglett a színötös bizonyítvány és vártam a következő lépcsőfokot.

Elérkezett az egyetem. Távol mindentől, száz kilométerre a megszokott közegtől, emberektől, a családtól. És beütött a crach! 
Elmentem gólyatáborba. Igen, én, a korábbi kis stréber, aki bulit csak filmekben látott, el mert menni egy gólyatáborba, ami a köznyelvek szerint közismert a "züllöttségéről". Semmi ilyesmi nem történt, rögtön leszögezem. Belezúgtam rögtön egy fiúba, de ezt most hagyjuk. Csak hát... az első napon feldobódva, vidáman, élettel telve, mosolyogva és élvezve a tizennyolc körüliek társaságát, álltam a zöld fűben az augusztus végi napsütésben, majd lepergett előttem a korábbi pár év...és ó, te jó ég!
Nem hittem el, hogy ennyire ostoba vagyok. Hát mit csináltam én eddig? Miért is nem barátkoztam? Hogy nem mertem vállalni azt, aki vagyok és igazi társaságot keresni magam köré? Miért gondoltam, hogy én egy különleges hópihe vagyok egyedül a hóviharban? Szégyelltem magam. Hirtelen hiányozni kezdett számos ember, nevetések, kihagyott szórakozási lehetőségek, amiket én önként eldobtam magamtól. A rengeteg szeretet, amit adhattam és kaphattam volna, csak elzártam magamtól, az ölelések és komoly beszélgetések. Sosem szégyelltem még magam korábban a butaságom miatt. Én, aki annyira tájékozottnak tartottam magam, az életről - a valódiról - , nem az elképzeltről, alig tudtam valamit! Az iskola nem tanított meg arra, amire valóban szükségem lett volna! Hogy nem vette én ezt észre eddig?! Nem mutatta meg, hogy kell bíztatni valakit, megdícsérni, szavakkal simogatni vagy akár a szó szóros értelmében közel engedni az embertársaimat magamhoz. Nehezebb feladat volt mindezt megtanulni, mint bármelyik matekegyenletet megoldani.

Sokszor úgy érzem, még ma is, évekkel később, hogy talán későn eszméltem fel. Azóta igyekszem bepótolni a hiányosságokat és élem az életnek minden percét. Akivel csak lehet, kedves vagyok, nyílt, amennyire a korábbi páncélzatom engedi és barátságos. És habár most is szívesen meghallgatom az embereket, és tartom magam a korábbi bevált "megfigyelő" státuszhoz egy társaságban, ha jóbarátok körében vagyok, vagy a párommal, beszélek a belső életemről és reagálok. Megtanultam, hogy az otthonról eljárni nem csak a drogos bulizást jelentheti (tavaly el is mentem életem első fesztiváljára, a Strandra Zamárdiba is, felejthetetlen élmény!), hogy ha megnyílok, nem feltétlenül fognak megbántani, valamint ha nem vagyok annyira görcsös, merev, akkor az emberek is oldottabbak a környezetemben. Nem kell tökéletesen teljesíteni az iskolában, mert az élet iskolájában teljesen másak a szabályok. Nem volt egyszerű felismerés, és belátni a korábbi hibáimat. A szégyen érzése önmagam előtt hosszú hónapokig nem múlt el. De kibékültem magammal, és nem hibáztathatom magam azért, amilyen voltam. Az önbizalomhiány, félénkség és megfelelni akarás nem szégyellnivaló. Javítható és legyőzhető rossz érzések ezek, amelyek a sikerért való küzdésből adódnak, de egy kis emberi szeretettől meggyógyulnak. És akkor már nem fog számítani, hogy jeles-e az a bizonyítvány.

Nos, röviden ennyi. A tanulság tehát számomra az volt, hogy igen, fontos, hogy magas legyen az IQ számunk, mert az szükséges egy jó munkához és a biztos megélhetéshez, de csak akkor tudjuk mindezt élvezni és kihasználni az életünk nyújtotta örömöket, ha az érzelmi intellgiánciánkat is fejlesztjük.

Jegyzi a fentieket egy volt kis stréberke, egyszerre realista és álmodozó, a valóságban él és dolgozik, de időnként szeret elkalandozni képzeletbeli tájakra.


Tovább 4

Hát ezt meg hogy merészeltétek?

Ha úgy dönt az ember, hogy egy szőrös, négylábú kedvencet vesz maga mellé, hogy boldogabbá tegye a mindennapjait, bizony előfordulhatnak vicces, bosszantó vagy éppen dühítően aranyos esetek. Az örök gyerek kiborítja a kukát, szétrágja a papucsot, kaparófaként használja a legújabb bútort és a magán játszóterének tartja a lakást. És most még csak nem is mentem bele a részletekbe.

Vajon mit tudunk tenni, mikor a csíny elkövetése után hatalmas bociszemekkel ránk néz a kutyánk és könyörög, hogy "ne haragudj rám"? A macskák persze a bűntetteiket direkt szándékkal és élvezettel követik el, csöppnyi megbánás nélkül.

De a rosszaságoknak jár a méltó büntetés, igaz?

Kattints csak erre a magát olyan nagyon szégyellő cirmos képére!
"Odapiszkítottam a szőnyegre, lepisiltem néhány cipőt és lehánytam a kanapét!"

szégyen


Tovább 0
«
123