NE ESS PÁNIKBA!

Hasznos tanács a mindennapokhoz, de a bolygóközi utazásokhoz is. Galaxis útikalauz stopposoknak. Ismerősen cseng? Igen, készült belőle egy film is (ami a könnyvvel összevetve olyan, mintha egy borsószemet hasonlítanánk a borsóraguleveshez), de ajánlom, hogy a könyvet vegyük a kezünkbe. Terjedelmes, nem egy napos olvasmány és igazán megmozgatja az agytekervényeket, de pont emiatt, és az intelligens poénokért megéri belevágni.

És miért pont a mai napon? Azonnal magyarázom. 
Május 25-e a híres-neves Towel Day, azaz Törölközőnap!

Douglas Adams, a mű írója 2001. május 11-én hunyt el, és a két héttel a halála utáni napot rajongói azóta minden évben a törölközőjüknek szentelik.

De miért is ennyire fontos ez a tárgy? Íme a magyarázat a kalandor űrutazók számára:

„ A lehető leghasznosabb dolog, amit csak magával vihet a csillagközi stoppos. Egyrészt komoly gyakorlati értéke van: beletakarózhatunk, hogy meleghez jussunk, míg átugrándozunk a Jaglan-Béta hideg holdjain; heverhetünk rajta, míg a Santagrinus-V ragyogó, márványhomokos tengerpartjain szívjuk a sűrű tengeri levegőt; felvitorlázhatjuk vele minitutajunkat, míg lefelé sodródunk a lassú, lomha Moth folyón; takarózhatunk vele, miközben Kakrafoon sivatagainak vörös csillagai ragyognak ránk; megnedvesíthetjük és fegyverként használhatjuk kézitusában; fejünkre tekerhetjük, hogy távol tartsuk a mérges gőzöket, vagy hogy elkerüljük a Traal bolygó Mohó Poloskapattintó Fenevadjának pillantását (észvesztően ostoba állat, azt hiszi, ha te nem látod őt, ő sem lát téged – annyi esze van mint egy cipőtalpnak, de nagyon-nagyon mohó); veszély esetén vészjelzéseket adhatunk vele, és természetesen beletörülközhetünk, ha még elég tiszta hozzá."

Elég magyarázattal szolgáltam, igaz? Nem is gondolná az ember, hogy milyen nagy dolog ez az egyszerű kis tárgy.

Egy kis tájékoztatót még adok a könyvhöz, hogy pontosan miről is van szó. 

A könyv egy homo sapiens, Arthur Dent kalandjait meséli el, ahogy jóbarátjával, a földön kívüli származású Ford Prefecttel, a Galaxis névleges elnökével, Zaphod Beeblebrox-szal, a majdnem-barátnőjével Trilliannel és egy depressziós robottal, Marvinnal az Arany Szív lopott űrhajón járják a világűr végtelenségét. A Földet, csodás kék lakóhelyünket ugyanis elpusztították a vogonok egy hiperűrút építése miatt. Útban voltunk sajnos. Hogy megmentése után, az egyetlen hímnemű emberként, szegény barátunk mi mindent él át például a Vendéglőben A Világ Végén vagy a bolygókészítő bolygón (igen!), azt inkább nem árulom el, Douglas Adams eredetijében elolvasható.

Főleg, ha hajt a kíváncsiság, hogy mi is a nagy válasz az "életre, a világmindenségre meg mindenre". Ígérem, meglepő lesz.

Maga a Galaxis Útikalauz Stopposoknak a könyvben lévő ismeretterjesztő könyv, amelyben minden információ megtalálható a bátor utas számára az összes bolygóról és azok létformáiról, hasznos tanácsokkal kiegészítve, a borítóján a legesleghasznossabbal: NE ESS PÁNIKBA!
A Földről csupán ennyi szerepel benne: Ártalmatlan. Ford ezt később így módosítja: Jobbára ártalmatlan.

Egy kedvenc idézet még a végére:

"Mióta ez a Galaxis létezik, hatalmas civilizációk születtek és pusztultak, születtek és pusztultak, születtek és pusztultak, s mindez olyan gyakorisággal történt, hogy hajlamosak vagyunk azt gondolni: az összes élőlény a Galaxisban
(a) fogékony a tengeribetegségre és az azzal rokon dolgokra, úgy mint: űrbetegség, időbetegség, történelembetegség meg miegymás, 
illetve 
(b) hülye."

Elnézést kérek.

És vigyázzanak a törölközőikre!


Tovább 0

Veszély

Öt éves voltam, amikor a bátyám figyelmeztetett, hogy tartsam távol magam a fénylő hátú, zöld bogaraktól, mert azok veszélyesek. Tizenhárom évvel később, amikor először belenéztem a zöld szemeidbe, rájöttem, hogy igazat mondott. 


Tovább 0

Részlet egy könyvből

Fürke szófogadó, nyugodt gyermek volt. Nem az a fajta, aki csak úgy szó nélkül elkóricált az erdőbe és vadszedertől maszatosan tért vissza, vagy esetleg gyurgyalagtollakat ment gyűjteni a közeli tavat körülvevő, veszélyesen omladozó homokfalakhoz. Gyakorta megesett persze, hogy a ruháját különféle foltok tarkították, időnként pedig kisebb-nagyobb darabok le is szakadoztak róla, de ez csupán amiatt lehetett, hogy nem a legjobb minőségű anyagból készült ruhaneműket hordta. Semmiképpen sem róhatjuk fel a szaggatást a bozótosoknak és bogáncsos mezőknek. Vagy a kölykök és fiókák apró fogainak meg karmainak, nem-nem, ilyen sosem történhetett volna meg.
Fürke szerette a szabadságot. A szoros ruháktól mindig olyan érzése támadt, mint egy ketrecbe zárt vadállatnak, ezért nem is lehetett őt másban látni, csak szélfútta, tarka szoknyában. Már amennyiben voltál olyan szerencsés, és azt tudtad először szemügyre venni, nem a hosszú, hullámos haját, amiben mindig volt egy apró fonat, de ezt leszámítva igen ritkán látott fésűt. Arcán még a napi tevékenységek elvégzése közben is megfejthetetlen, álmodozó kifejezés ült, de hogy min gondolkozott, az mindig az ő titka maradt. Különleges színű szemeiből kiolvashattál szomorkás gondolatokat, de amikor elnevette magát, vagy rád mosolygott, minden kétséget kizáróan a világ legboldogabb emberét láthattad. 
- Honnan kaptad a nevedet? – kérdezték tőle már gyermekkorától kezdve.
Ilyenkor elmesélte a történetét. Természetesen nem ez volt a „hivatalos” neve. Révay Emmának hívták. A családja őrizte még nevében az ősök nemesi származását és maga Fürke is sokszor kanyarított meséket arról fiatal lányként, hogy egy nagy, díszes teremben, a fűzőjétől kicsit fulladozva, de gyönyörű hajkoronában bált ad, és jóképű férfiúkkal keringőt táncol. Természetesen a rég volt- vagy talán soha nem is volt-, nemességről csak a családneve végén lévő betű árulkodott. Születésekor csupán Emmácska volt. Fürke másfél évvel később született meg, nagypapája kedves szavaitól.
"- Ki az én kis fürtöském?- kérdezte, miközben simogatta a csöppség barna sörényét- Kié ez a sok szépséges fürtöcske? Fürtöske vagy, bizony ám!
- Füjjke! Füjjke!- lóbálta apró kezeit, és hangosan kacagott."

Ezután elképzelhetetlennek tűnt, hogy ne nevezzék néha így, végül pedig annyira megszokták, hogy már nem is jött senki szájára az Emma név.
Fürke lett, és ezt senki sem bánta.


Tovább 0

A tíz lenagyobb dolog, amit egy kórházban dolgozva megtanulhatsz

Több mint másfél éve koptatom már a billentyűzetet egy vidéki kórház sürgősségi osztályán adminisztrátorként. Hogy mi mindent sikerült megtanulnom ennyi idő alatt?
Igen, a cholecystectomia vagy a centralis facialis paresis szó is előkelő helyet foglalt már magának a gondolataim között, de most másról lesz szó, nem a csodás latin kifejezésekről. Nos, nézzük csak!

1. A mentő nem szállítószolgálat

Magyarországon, legalábbis ebben a térségben, sajnos nagyon sokan még mindig abban a hitben élnek, hogy a mentési központot bármikor, bármilyen panasszal fel lehet hívni és azonnal megjelenik az ajtóban egy csillogó, sárga mentőautó. Sajnos ez nem így van, legalábbis nem kellene, hogy így legyen. Számos esetben indokolatlanul kell kivonulniuk, vagy olyan "beteget" kell beszállítaniuk a kórházba, aki jóformán csak lusta volt a háziorvosához elmenni, ezért a könnyebb utat választotta. Ezzel a viselkedéssel nem csak, hogy rengeteg pénzt vonnak el az egészségügytől, hanem adott esetben akár egy súlyos beteg szállítása is késlekedhet.
A mentőápolók és mentőtisztek nem taxisofőrként működnek, hanem azért, hogy ÉLETVESZÉLYES, AKUT eseteket ellássanak és a legközelebbi kórházban egy orvosnak átadják a beteget további ellátás céljából.
(Csak megsúgom: a legtöbb mentős kollégának remek a humora, és élvezettel, teljes odaadással végzik a munkájukat, minden tiszteletem nekik.)

2. Az emberek a kórházban megváltoznak

Érdemes megfigyelni, hogy milyen védtelen helyzetbe kerül az emberi faj minden tagja, amint belép a fehér ruhások közegébe. Riadtak, félnek. Sokan ezt úgy mutatják ki, hogy dühösen rákiabálnak a körülöttük lévőkre (legyen az ápoló vagy akár az őt gyógyítani szándékozó főorvos), folyamatosan zsörtölődnek az ellátás milyensége miatt és szinte teljesen elveszítik a kontrollt önmaguk felett. Az irányítás valóban kiesett a kezükből, tehát érthető ez a viselkedés. Nagyon nehéz a kórházi dolgozóknak mindezt tolerálni, de mégis megteszik.

3. A szülők szeretik a gyermekeiket

Furcsa ez a megállapítás? Pedig a lista szempontjából igenis jelentős. Melyik kisgyermekkel nem történik baleset? Zúzódások, térdhorzsolások, törött ujjak a labda miatt, varrni való sebek. Mit tesz ilyenkor a szülő? Rohan a legközelebbi kórházba, gyermekét szorongatva. A szülő szeret, félt és fél. És mivel ő retteg, a porontya is így fog tenni, ezért aztán jön a sírás. "A doktor bácsi csak megnéz! Nyugodj meg, csak kapsz egy gipszet! Ne féljél, egy apró szúrás az egész!" Mennyi mondat, sokszor hasztalanul. A szülő szorítja a gyerek kezét és van, hogy ő ájul el az érzéstelenítő tű láttán, nem a kis beteg. Megesik ez. De kérjük a szülőket, hogy amennyire lehet, tanítsák meg, hogy a kórház nem kivégzőközpont, hanem segítségnyújtó hely.
(Hozzáteszem: mindig van kivétel, néhány apróság meg se mukkan, és bátran viseli a "kínzásokat" a betegvizsgálóban.)

4. A hozzátartozók a bajban mindig előkerülnek

Ezt nem kívánom nagyon részletezni. Néha sokan jönnek, néha csak az unoka kíséri be a beteg nagymamát, de általában ott vannak. Van, hogy jószándék vezérli őket, van, hogy kevésbé nemes elvek. Tűkön ülve várják az eredményeket, öt percenként aggódva telefonálnak, és a kórterem ajtajában kukucskálnak, hiába van kitéve a "Látogatási tilalom!" tábla. Mindenesetre, ahogy a Bakancslista című filmben Edward Cole kórháztulajdonos megjegyzi: "Van némi rálátásom a közegészségügyre. És állítom, hogy több embert csinálnak ki a látogatók, mint a kórokozók."

5. Az orvosok eszméletlenül okosak

Figyeltél már meg orvost munka közben? Úgy igazán? Nem? Akkor ajánlom, hogy egyszer tedd meg, és nem úgy, hogy közben a saját panaszaidra figyelsz. Feltűnt már, hogy milyen aprólékosan teszi fel neked a kérdéseket? Hogy minden szónak az anamnézis (kórelőzmény) felvételekor jelentése van? Hogy mindenféle beteggel, legyen az 90 éves demens néni vagy 20 éves bedrogozott fiatal, megtalálja a közös hangot?
Az orvosok egy életen keresztül tanulnak, fejlődnek, tapasztalnak. EGY EGÉSZ ÉLETEN KERESZTÜL! Lehet szidni őket, lehet velük elégedetlennek lenni, lehet utálni őket, de mégis ŐK mentik meg az életünket, a szeretteink életét, arra áldozva fel a sajátjukat, a szabadidejüket, az idegrendszerüket (bizony...), hogy segítsenek. Nekünk.

6. Az ápolók emberfelettiek

Ha van emberi lény, aki glóriát és szárnyakat érdemelne, az az ápoló. Legyen férfi vagy nő, emberfeletti teljesítmény, amit ők nap mint nap véghez visznek. Ágytálaznak, katétert tesznek fel, vénát szúrnak, szondát dugnak le, vért mosnak le a betegről vagy fel az ágyról, hajléktalant fürdetnek, hányást és hasmenést törölnek, pelenkát cserélnek, vérnyomást mérnek, EKG monitort figyelnek, etetnek, itatnak, felültetnek, lefektetnek, gyógyszert adnak be, injektiót szúrnak, infúziót kötnek be és cserélnek ki, öltöztetnek, levetkőztetnek, beteget nyugtatnak, hozzátartozóval beszélnek, ágyneműt cserélnek, papírokat töltenek ki, kapcsolatot tartanak az orvossal-beteghordóval-adminisztrátorral-röntgenessel-mindenkivel...Végig tudtad olvasni? Fárasztó, igaz? Hát még megtenni. Egy emberért, a betegért mindezt. Illetve, helyesbítek, egyszerre többért. Sokakért.
Ugye megérdemlik a glóriát és a szárnyakat? Azok segítségével legalább pillanatok alatt oda tudnának reppenni a beteghez a napi ezredik "Nővérke!" kiáltás hallatán.

7. Az emberek jók és összetartanak

Ha egy a közös cél, ha mindannyian ugyanazért kell, hogy küzdjünk, akkor igenis képesek vagyunk együttműködni! Sokan mondják, hogy az ember alapjaiban véve önző lény, és saját maga a legfontosabb számára. Hát, annak, aki így vélekedik, ajánlom, hogy figyelje meg egy sürgősségi osztály egy napját. Minden ott dolgozó azért munkálkodik, hogy a beteg bajára fény derüljön, meggyógyuljon. És ezért összedolgoznak, megvitatják a lehetőségeket, következményeket és megoldásokat. Segítik egymást, hogy végül a betegnek is segíteni tudjanak.
Az emberek véleményem szerint alapjaiban véve jók. Lehet, hogy megbántjuk egymást, lehet, hogy néha veszekszünk, de ha ott a feladat, mindenki minden erejét bevetve harcol. És teszi a jót, a legjobbat, hogy megmentsen egy embert.

8. Az élet túl rövid

Sajnos igen, ez volt talán a legelső, amit megtanultam. Amikor behoz a mentő a szociális otthonból egy idős nénit vagy bácsit, mindig elgondolkozom. Vajon mit élt át? Vajon szerette az életét? Boldog volt, vagy inkább szenvedett sokat? Megélte rendesen az éveit? Mi lehet a családjával? Sok idős ember megkeseredett, és ezt mindig sajnálattal látom. Nincs fény a szemükben. Lehet, hogy akkor már nekem sem lesz, amikor majd pakolnak egyik ágyról a másikra és fel sem fogom, hogy mi történik velem. Olyan rövidnek tűnik az egész. Mert olyan gyorsan vége van.
Időnként megjelenik egy-két kedves idős párocska, hogy ezt a szomorúságot valamelyest csillapítsa. Látszik, hogy szeretik egymást, hogy annyi sok éven keresztül kitartottak, és szépen felöltözve megjelennek együtt a kórházban, egymás kezét fogva. Ilyenkor újra bízni kezdek, hogy az élet még öregkorban is lehet szép és boldog, és csak azért, mert ez a rövid idő eltelt, egyáltalán nem szabad feladnunk.

9. A halál sokszínű

Igen, nagyon változatos. Nem megyek bele sem filozófiai, sem pszichológiai, sem vallási kérdésekbe most. Annyi bizonyos, hogy a mai világban nem könnyű a halállal szembesülni és igen kevés szó esik róla. Nem szabadna ennyire figyelmen kívül hagynunk, mert az élet része. Van, aki csendben és nyugodtan elalszik, valaki hosszú ideig várja a gyógyulást, míg végül az nem érkezik meg, valakit balesetben ér és mindent elönt a vér, valaki türelmetlenül várja, míg mások menekülnek előle. Mindenesetre, ha egy szerettünk olyan állapotba kerül, amikor az orvosok már azt mondják, nincsen sok ideje hátra, legyünk ott vele. Mi leszünk az utolsók, akikre gondolni fog, ezért, ha csak lehetséges, ne engedjük, hogy a kórház fehér fala legyen az utolsó, amit lát és a gépek pittyegése az utolsó, amit hall.

10. A kórház csodálatos

Végezetül egy lelkesítő kijelentés. Vannak hiányosságok az egészségügyben, vannak még javítanivaló dolgok, az igaz, de alpjaiban véve minden kórház maga a csoda. Már nem kell vajákosokat, kuruzslókat, a falu bölcsét felkeresnünk, ha bajunk van, hanem a XXI. századra az emberiség már eljutott arra a szintre, hogy képes gyógyítani. Minden nap harcolunk még a rákkal és más súlyos betegséggekkel, de úgy vélem, hogy végül mindenre lesz megoldás. Mert az ember "küzd és bízva bízik" minden egyes nap, felveszi a munkaruháját és beszáll a véget nem érő harcba, hogy jót tegyen és győzzön.


Tovább 6

Nagy dolog a kisembertől

Egész napos munka után, nyűgösen, életuntan lépkedek végig a szűk helyen. Negyven percet kell utaznom ezzel az ősi járművel, hogy hazaérjek. Tömött jármű, leghátsó sor. Már csak itt van szabad hely. Kinézek a piszkos ablakokon, odakint szürkület, a Nap éppen lebukik a felszántott földek mögé. Szép is ez az Alföld, bár estefelé ridegnek tűnik. Idebent pislákol a busz néhány apró lámpája, lágy félhomály van, amitől gyorsan elkábul az ember.
Mellém nagymama és egy hat éves forma kisfiú telepszik le. A kicsi folyamatosan csacsog. Kezdetben nem figyelek oda, de a kedves kis hang egyre jobban felkelti a figyelmem. A szemem sarkából odasandítok és hallgatózom. Barkóbáznak, fekete-fehér-igen-nemet játszanak, szóláncoznak. Nevetgélés, napi események elmesélése. Hosszú az út, minden szóba kerül. Hogy túrós csusza volt az ebéd az óvodában, hogy Lili elesett és sírt, és mama képzeld, nagyon csúnya seb lett a lábán, be is kellett kötni!
A kisfiú egyszer csak elhallgat, feltápászkodik, néz-néz maga elé hosszú másodpercekig, majd hangosan, értetlen hangon felkiált.
-Mindenki néz valamit a telefonján vagy a gépén!
Felkapom a fejem és körbenézek. Emberek a sötétben, félkómában, elmerülve a saját világukban, telefonokat nyomkodnak vagy behunyt szemmel zenét hallgatnak. Tényleg! Annyira hozzászoktam már ehhez a látványhoz, most valami mégis bökdös belülről. A kisfiú visszaül és mintha mi sem történt volna, beszél tovább a nénihez. Egy pisszenés sem hallatszik később sem, csak a kisfiú és a nagymama játéka.
Szégyenkezve fogom a telefonomat, amit úgy szorongatok, mint ha az életem függne tőle, majd elsüllyesztem a táskámba. Vajon mennyire lehet érthetetlen és értelmetlen ennek a fiatal emberkének, hogy senki sem a mellette ülővel foglalkozik, hanem egy szerkezettel? Mit gondolhat rólunk? Hiszen mi lehetne fontosabb, mint megbeszélni a nagymamával, hogy mi történt aznap, és mennyit lehet szórakozni buszozás közben...! Hiszen erre én is képes voltam! Hová tűnt az a kislány, aki imádott mesélni? És most miért nem teszem ezt? Miért merülök el ebben az ostoba gépben és írálok rövid üzeneteket a rokonaimak, ahelyett, hogy bekopognék az ajtajukon?
Hallgatom tovább a vidám párbeszédeket. Hogy kellene úgy jellemezni az éjszakai eget, hogy ne legyen benne a tiltott szó? Majdnem megszólalok, hogy segítsek a fiúcskának, de aztán mégsem. A fekete-fehér-igen-nem kegyetlen játék, de ő felveszi a harcot. Az út végéhez értünk. Szeretnék még mellettük maradni, hogy tovább tanuljak ettől a pici lélektől.
-De nekem tényleg hányingerem volt!
Nagymama csendesen válaszol valamit. A kisfiú bátor hangon felesel.
-De hát én szeretek mosolyogni...Nem tudom abbahagyni a mosolygást!
Ezután én sem. Mosollyal az arcomon dúródok előre az üléssorok között. Szerettem volna megmondani Neki, hogy köszönöm. Ismét megértettem, hogy mi is a nagy dolog az életben. És remélem, hogy nem felejtek el ismét túlságosan felnőtt lenni, és csekélységekkel foglalkozni.
 


Tovább 0