Több mint másfél éve koptatom már a billentyűzetet egy vidéki kórház sürgősségi osztályán adminisztrátorként. Hogy mi mindent sikerült megtanulnom ennyi idő alatt?
Igen, a cholecystectomia vagy a centralis facialis paresis szó is előkelő helyet foglalt már magának a gondolataim között, de most másról lesz szó, nem a csodás latin kifejezésekről. Nos, nézzük csak!

1. A mentő nem szállítószolgálat

Magyarországon, legalábbis ebben a térségben, sajnos nagyon sokan még mindig abban a hitben élnek, hogy a mentési központot bármikor, bármilyen panasszal fel lehet hívni és azonnal megjelenik az ajtóban egy csillogó, sárga mentőautó. Sajnos ez nem így van, legalábbis nem kellene, hogy így legyen. Számos esetben indokolatlanul kell kivonulniuk, vagy olyan "beteget" kell beszállítaniuk a kórházba, aki jóformán csak lusta volt a háziorvosához elmenni, ezért a könnyebb utat választotta. Ezzel a viselkedéssel nem csak, hogy rengeteg pénzt vonnak el az egészségügytől, hanem adott esetben akár egy súlyos beteg szállítása is késlekedhet.
A mentőápolók és mentőtisztek nem taxisofőrként működnek, hanem azért, hogy ÉLETVESZÉLYES, AKUT eseteket ellássanak és a legközelebbi kórházban egy orvosnak átadják a beteget további ellátás céljából.
 

2. Az emberek a kórházban megváltoznak

Érdemes megfigyelni, hogy milyen védtelen helyzetbe kerül az emberi faj minden tagja, amint belép a fehér ruhások közegébe. Riadtak, félnek. Sokan ezt úgy mutatják ki, hogy dühösen rákiabálnak a körülöttük lévőkre (legyen az ápoló vagy akár az őt gyógyítani szándékozó főorvos), folyamatosan zsörtölődnek az ellátás milyensége miatt és szinte teljesen elveszítik a kontrollt önmaguk felett. Az irányítás valóban kiesett a kezükből, tehát érthető ez a viselkedés. Nagyon nehéz a kórházi dolgozóknak mindezt tolerálni, de mégis megteszik.

3. A szülők szeretik a gyermekeiket

Furcsa ez a megállapítás? Pedig a lista szempontjából igenis jelentős. Melyik kisgyermekkel nem történik baleset? Zúzódások, térdhorzsolások, törött ujjak a labda miatt, varrni való sebek. Mit tesz ilyenkor a szülő? Rohan a legközelebbi kórházba, gyermekét szorongatva. A szülő szeret, félt és fél. És mivel ő retteg, a porontya is így fog tenni, ezért aztán jön a sírás. "A doktor bácsi csak megnéz! Nyugodj meg, csak kapsz egy gipszet! Ne féljél, egy apró szúrás az egész!" Mennyi mondat, sokszor hasztalanul. A szülő szorítja a gyerek kezét és van, hogy ő ájul el az érzéstelenítő tű láttán, nem a kis beteg. Megesik ez. De kérjük a szülőket, hogy amennyire lehet, tanítsák meg, hogy a kórház nem kivégzőközpont, hanem segítségnyújtó hely.
(Hozzáteszem: mindig van kivétel, néhány apróság meg se mukkan, és bátran viseli a "kínzásokat" a betegvizsgálóban.)

4. A hozzátartozók a bajban mindig előkerülnek

Ezt nem kívánom nagyon részletezni. Néha sokan jönnek, néha csak az unoka kíséri be a beteg nagymamát, de általában ott vannak. Van, hogy jószándék vezérli őket, van, hogy kevésbé nemes elvek. Tűkön ülve várják az eredményeket, öt percenként aggódva telefonálnak, és a kórterem ajtajában kukucskálnak, hiába van kitéve a "Látogatási tilalom!" tábla. Mindenesetre, ahogy a Bakancslista című filmben Edward Cole kórháztulajdonos megjegyzi: "Van némi rálátásom a közegészségügyre. És állítom, hogy több embert csinálnak ki a látogatók, mint a kórokozók."

5. Az orvosok eszméletlenül okosak

Figyeltél már meg orvost munka közben? Úgy igazán? Nem? Akkor ajánlom, hogy egyszer tedd meg, és nem úgy, hogy közben a saját panaszaidra figyelsz. Feltűnt már, hogy milyen aprólékosan teszi fel neked a kérdéseket? Hogy minden szónak az anamnézis (kórelőzmény) felvételekor jelentése van? Hogy mindenféle beteggel, legyen az 90 éves demens néni vagy 20 éves bedrogozott fiatal, megtalálja a közös hangot?
Az orvosok egy életen keresztül tanulnak, fejlődnek, tapasztalnak. EGY EGÉSZ ÉLETEN KERESZTÜL! Lehet szidni őket, lehet velük elégedetlennek lenni, lehet utálni őket, de mégis ŐK mentik meg az életünket, a szeretteink életét, arra áldozva fel a sajátjukat, a szabadidejüket, az idegrendszerüket (bizony...), hogy segítsenek. Nekünk.

6. Az ápolók emberfelettiek

Ha van emberi lény, aki glóriát és szárnyakat érdemelne, az az ápoló. Legyen férfi vagy nő, emberfeletti teljesítmény, amit ők nap mint nap véghez visznek. Ágytálaznak, katétert tesznek fel, vénát szúrnak, szondát dugnak le, vért mosnak le a betegről vagy fel az ágyról, hajléktalant fürdetnek, hányást és hasmenést törölnek, pelenkát cserélnek, vérnyomást mérnek, EKG monitort figyelnek, etetnek, itatnak, felültetnek, lefektetnek, gyógyszert adnak be, injektiót szúrnak, infúziót kötnek be és cserélnek ki, öltöztetnek, levetkőztetnek, beteget nyugtatnak, hozzátartozóval beszélnek, ágyneműt cserélnek, papírokat töltenek ki, kapcsolatot tartanak az orvossal-beteghordóval-adminisztrátorral-röntgenessel-mindenkivel...Végig tudtad olvasni? Fárasztó, igaz? Hát még megtenni. Egy emberért, a betegért mindezt. Illetve, helyesbítek, egyszerre többért. Sokakért.
Ugye megérdemlik a glóriát és a szárnyakat? Azok segítségével legalább pillanatok alatt oda tudnának reppenni a beteghez a napi ezredik "Nővérke!" kiáltás hallatán.

7. Az emberek jók és összetartanak

Ha egy a közös cél, ha mindannyian ugyanazért kell, hogy küzdjünk, akkor igenis képesek vagyunk együttműködni! Sokan mondják, hogy az ember alapjaiban véve önző lény, és saját maga a legfontosabb számára. Hát, annak, aki így vélekedik, ajánlom, hogy figyelje meg egy sürgősségi osztály egy napját. Minden ott dolgozó azért munkálkodik, hogy a beteg bajára fény derüljön, meggyógyuljon. És ezért összedolgoznak, megvitatják a lehetőségeket, következményeket és megoldásokat. Segítik egymást, hogy végül a betegnek is segíteni tudjanak.
Az emberek véleményem szerint alapjaiban véve jók. Lehet, hogy megbántjuk egymást, lehet, hogy néha veszekszünk, de ha ott a feladat, mindenki minden erejét bevetve harcol. És teszi a jót, a legjobbat, hogy megmentsen egy embert.

8. Az élet túl rövid

Sajnos igen, ez volt talán a legelső, amit megtanultam. Amikor behoz a mentő a szociális otthonból egy idős nénit vagy bácsit, mindig elgondolkozom. Vajon mit élt át? Vajon szerette az életét? Boldog volt, vagy inkább szenvedett sokat? Megélte rendesen az éveit? Mi lehet a családjával? Sok idős ember megkeseredett, és ezt mindig sajnálattal látom. Nincs fény a szemükben. Lehet, hogy akkor már nekem sem lesz, amikor majd pakolnak egyik ágyról a másikra és fel sem fogom, hogy mi történik velem. Olyan rövidnek tűnik az egész. Mert olyan gyorsan vége van.
Időnként megjelenik egy-két kedves idős párocska, hogy ezt a szomorúságot valamelyest csillapítsa. Látszik, hogy szeretik egymást, hogy annyi sok éven keresztül kitartottak, és szépen felöltözve megjelennek együtt a kórházban, egymás kezét fogva. Ilyenkor újra bízni kezdek, hogy az élet még öregkorban is lehet szép és boldog, és csak azért, mert ez a rövid idő eltelt, egyáltalán nem szabad feladnunk.

9. A halál sokszínű

Igen, nagyon változatos. Nem megyek bele sem filozófiai, sem pszichológiai, sem vallási kérdésekbe most. Annyi bizonyos, hogy a mai világban nem könnyű a halállal szembesülni és igen kevés szó esik róla. Nem szabadna ennyire figyelmen kívül hagynunk, mert az élet része. Van, aki csendben és nyugodtan elalszik, valaki hosszú ideig várja a gyógyulást, míg végül az nem érkezik meg, valakit balesetben ér és mindent elönt a vér, valaki türelmetlenül várja, míg mások menekülnek előle. Mindenesetre, ha egy szerettünk olyan állapotba kerül, amikor az orvosok már azt mondják, nincsen sok ideje hátra, legyünk ott vele. Mi leszünk az utolsók, akikre gondolni fog, ezért, ha csak lehetséges, ne engedjük, hogy a kórház fehér fala legyen az utolsó, amit lát és a gépek pittyegése az utolsó, amit hall.

10. A kórház csodálatos

Végezetül egy lelkesítő kijelentés. Vannak hiányosságok az egészségügyben, vannak még javítanivaló dolgok, az igaz, de alpjaiban véve minden kórház maga a csoda. Már nem kell vajákosokat, kuruzslókat, a falu bölcsét felkeresnünk, ha bajunk van, hanem a XXI. századra az emberiség már eljutott arra a szintre, hogy képes gyógyítani. Minden nap harcolunk még a rákkal és más súlyos betegséggekkel, de úgy vélem, hogy végül mindenre lesz megoldás. Mert az ember "küzd és bízva bízik" minden egyes nap, felveszi a munkaruháját és beszáll a véget nem érő harcba, hogy jót tegyen és győzzön.