Egy valaha volt stréberkéről

G,yerekkoromtól kezdve éreztem, hogy egy kicsit más vagyok, másként gondolkodom, más szemmel látom a világot,  mint a többi ember, aki körbevesz. Megmagyarázni persze sokáig nem tudtam, nem értettem az okát, csak éreztem, hogy valami miatt kilógok a sorból. Miért vagyok én furcsa? Egyáltalán, ők miért tartják furcsának, hogy én keveset beszélek, szeretek egyedül üldögélni a szobában, nem szeretem a nagy társaságot és hogy szívesebben nézegetem az eget, a Holdat, a fürdőző madárkákat, minthogy kipletykáljam egy rokonunkat vagy az utcán sétáló embereket gonoszul méregessem? 
Aztán ez az érzés egyre inkább erősödött, ahogy idősödtem. Ha minden alkalommal kaptam volna egy ezrest, amikor azt mondták nekem, hogy legyél lazább, barátkozz, nyílj meg, beszélgess velük, menj el szórakozni, ne csak a könyvekkel foglalkozz, legyél bátrabb, ne ülj mindig itthon, már vehettem volna magamnak egy könyvtárat. Nem tudták, hogy én a saját elmémben igazán jól elszórakozom, elmélkedtem mindenféle filozófiai és pszichológiai kérdéseken, talán többet is mint kellett volna, de hát kerestem a nagy válaszokat, tudni akartam (és akarom), hogy mi az értelme ennek az egésznek! Érdekelt a világ minden szeglete, mozgatórugója, a tudomány, a művészetek, a versek, a történelem és még megannyi más, szerettem volna mindig mindenről többet tudni. És erre az iskola nyújtotta a megoldást, meg ugye mindenekelőtt az olvasás.

A kívülállóság miatt persze akadtak azért gondjaim. A húgomon kívül nem volt egyetlen igazi barátom sem (bár miért lett volna rá szükségem, amikor vele mindig mindent meg tudtam osztani és tudtam, hogy ő az egyetlen, akiben teljesen megbízhatok?), nem jártam el hétvégente bulizni és nem hívtak el egyetlen randira sem. Volt természetesen, aki "tetszett", de elég volt nekem az életnek ezt a részét elméleti síkon elképzelni, a valóságban szürreális lett volna számomra, hogy ÉN egy fiúval?! Ugyan. Az iskolában mindig a furák társaságát kerestem, a nagymenő csajsziktól kivert a víz, pedig simán beállhattam volna közéjük. Csak éppen nem akartam, hiszen olyan egyformák, számítók és beképzeltek voltak, nem bírtam sosem az egymás előtti álszenteskedést, játszadozást és felesleges drámákat. Komolyabbnak éreztem magam náluk, az őket foglalkoztató dolgok rám semmilyen hatással nem voltak, az iskolai klikkek társadalmában én voltam a semleges Svájc. Nem zavartak és ők sem zavartak engem, kivéve ha segítség kellett nekik valamelyik leckében. A tanítás utáni egyedülléttel könnyen megbírkóztam, elfoglaltam magam, tanultam, olvastam, magoltam és készültem (ez mind ugyanaz, de így elfoglaltabbnak hangzik), sorra nyertem a versenyeket és élveztem, hogy mindenkinél jobb vagyok az osztályban, sőt az iskolában is olykor. Nem szégyelltem magam, hogy én ilyen vagyok, teljesnek és egésznek éreztem magam. Büszke voltam a különcségemre, arra, hogy én könnyeddén veszem a számukra oly nehéz akadályokat, bármilyen érdekesen is hangzik ez. Gondolatban számtalanszor eljátszottam azzal, hogy valójában mennyire nem ismer senki, hogy tartogatom magamban azt a rengeteg okosságot, amiket nekik sosem fogok elmondani! Haha, micsoda gonoszság! Ne is akarjanak megismerni, hagyjanak csak engem békén, akkor nem lesz gond! Mi szégyellnivaló van a stréberségben, emberek? Lehet, hogy minden napom szinte teljesen egyforma volt, legalábbis külső szemmel, de nem láttam, hogy baj lenne. Nyaranta például délelőtt tanultam az osztályzó és nyelvvizsgákra - középiskolás koromban -, délután meg strandoltam, kutyáztam és hasonlók. Nem volt ezzel probléma, kérem! Büszke akartam lenni magamra, hogy elérem amit akarok, és sikerült is mindig. Meneteltem felemelt fejjel előre!

Abszolút tisztában voltam a rólam kialakított képpel, én voltam a csendes, senki társaságát nem élvező, koravénnek tűnő lány, aki a tanárokkal remekül elbeszélgetett (egyébként is a felnőttekkel a kezdetektől sokkal jobban, mint a korombeliekkel, hosszú folyamat eredménye volt, mire a velem egykorúakkal is lett közös témám), magányosan üldögélt a folyosón, csak akkor beszélt, ha kérdezték és elhitette magával, hogy tök boldog így.
Természetesen nem voltam az. Küzködtem a megfelelni vágyással, az elégedetlenséggel, a saját magam elfogadásával (egy kamasz lánynak kell az elismerés a másik nemtől, én pedig ezt önként elhárítottam, habár nem voltam csúnya, főleg a fogszabályzás után - igen, klichének hangzik, de valóban hordanom kellett, egy teljes évig), egy ideig az anorexiával és depressziós epizódokkal, a folyamatos stresszel, hogy lesz-e időm és energiám mindent tökéletesre megtanulni és teljesíteni, amit magamtól elvárok.
Az érettségi már gyerekjáték volt, könnyen meglett a színötös bizonyítvány és vártam a következő lépcsőfokot.

Elérkezett az egyetem. Távol mindentől, száz kilométerre a megszokott közegtől, emberektől, a családtól. És beütött a crach! 
Elmentem gólyatáborba. Igen, én, a korábbi kis stréber, aki bulit csak filmekben látott, el mert menni egy gólyatáborba, ami a köznyelvek szerint közismert a "züllöttségéről". Semmi ilyesmi nem történt, rögtön leszögezem. Belezúgtam rögtön egy fiúba, de ezt most hagyjuk. Csak hát... az első napon feldobódva, vidáman, élettel telve, mosolyogva és élvezve a tizennyolc körüliek társaságát, álltam a zöld fűben az augusztus végi napsütésben, majd lepergett előttem a korábbi pár év...és ó, te jó ég!
Nem hittem el, hogy ennyire ostoba vagyok. Hát mit csináltam én eddig? Miért is nem barátkoztam? Hogy nem mertem vállalni azt, aki vagyok és igazi társaságot keresni magam köré? Miért gondoltam, hogy én egy különleges hópihe vagyok egyedül a hóviharban? Szégyelltem magam. Hirtelen hiányozni kezdett számos ember, nevetések, kihagyott szórakozási lehetőségek, amiket én önként eldobtam magamtól. A rengeteg szeretet, amit adhattam és kaphattam volna, csak elzártam magamtól, az ölelések és komoly beszélgetések. Sosem szégyelltem még magam korábban a butaságom miatt. Én, aki annyira tájékozottnak tartottam magam, az életről - a valódiról - , nem az elképzeltről, alig tudtam valamit! Az iskola nem tanított meg arra, amire valóban szükségem lett volna! Hogy nem vette én ezt észre eddig?! Nem mutatta meg, hogy kell bíztatni valakit, megdícsérni, szavakkal simogatni vagy akár a szó szóros értelmében közel engedni az embertársaimat magamhoz. Nehezebb feladat volt mindezt megtanulni, mint bármelyik matekegyenletet megoldani.

Sokszor úgy érzem, még ma is, évekkel később, hogy talán későn eszméltem fel. Azóta igyekszem bepótolni a hiányosságokat és élem az életnek minden percét. Akivel csak lehet, kedves vagyok, nyílt, amennyire a korábbi páncélzatom engedi és barátságos. És habár most is szívesen meghallgatom az embereket, és tartom magam a korábbi bevált "megfigyelő" státuszhoz egy társaságban, ha jóbarátok körében vagyok, vagy a párommal, beszélek a belső életemről és reagálok. Megtanultam, hogy az otthonról eljárni nem csak a drogos bulizást jelentheti (tavaly el is mentem életem első fesztiváljára, a Strandra Zamárdiba is, felejthetetlen élmény!), hogy ha megnyílok, nem feltétlenül fognak megbántani, valamint ha nem vagyok annyira görcsös, merev, akkor az emberek is oldottabbak a környezetemben. Nem kell tökéletesen teljesíteni az iskolában, mert az élet iskolájában teljesen másak a szabályok. Nem volt egyszerű felismerés, és belátni a korábbi hibáimat. A szégyen érzése önmagam előtt hosszú hónapokig nem múlt el. De kibékültem magammal, és nem hibáztathatom magam azért, amilyen voltam. Az önbizalomhiány, félénkség és megfelelni akarás nem szégyellnivaló. Javítható és legyőzhető rossz érzések ezek, amelyek a sikerért való küzdésből adódnak, de egy kis emberi szeretettől meggyógyulnak. És akkor már nem fog számítani, hogy jeles-e az a bizonyítvány.

Nos, röviden ennyi. A tanulság tehát számomra az volt, hogy igen, fontos, hogy magas legyen az IQ számunk, mert az szükséges egy jó munkához és a biztos megélhetéshez, de csak akkor tudjuk mindezt élvezni és kihasználni az életünk nyújtotta örömöket, ha az érzelmi intellgiánciánkat is fejlesztjük.

Jegyzi a fentieket egy volt kis stréberke, egyszerre realista és álmodozó, a valóságban él és dolgozik, de időnként szeret elkalandozni képzeletbeli tájakra.


Tovább 2

Hát ezt meg hogy merészeltétek?

Ha úgy dönt az ember, hogy egy szőrös, négylábú kedvencet vesz maga mellé, hogy boldogabbá tegye a mindennapjait, bizony előfordulhatnak vicces, bosszantó vagy éppen dühítően aranyos esetek. Az örök gyerek kiborítja a kukát, szétrágja a papucsot, kaparófaként használja a legújabb bútort és a magán játszóterének tartja a lakást. És most még csak nem is mentem bele a részletekbe.

Vajon mit tudunk tenni, mikor a csíny elkövetése után hatalmas bociszemekkel ránk néz a kutyánk és könyörög, hogy "ne haragudj rám"? A macskák persze a bűntetteiket direkt szándékkal és élvezettel követik el, csöppnyi megbánás nélkül.

De a rosszaságoknak jár a méltó büntetés, igaz?

Kattints csak erre a magát olyan nagyon szégyellő cirmos képére!
"Odapiszkítottam a szőnyegre, lepisiltem néhány cipőt és lehánytam a kanapét!"

szégyen


Tovább 0