Karácsonyi utazás Bécsbe

Mit tegyen az ember fia-lánya, ha fagyos, sarkvidéki szél fúj a nemes osztrák fővárosban az adventi utazása idején?

Néhány tanács azoknak, akik másabb élményre vágynak a szokásos puncs-sült gesztenye kombónál.

1. Nézd meg a  metró aluljárót!

Meleg, fedett terület és még csak a lábainkat sem kell túlságosan megerőltetni, ugyanis a mozgólépcsőt használatba lehet venni. Elképesztő a különbség a budapestihez képest: a peronok tiszták, makulátlanok, karban vannak tartva és a metrószerelvények szintén kiváló állapotúak. 
Nem kell felszállni rájuk, de egy kis bambulásra tökéletes helyszín. El lehet gondolkozni közben azon, hogy vajon az a rengeteg osztrák ember hová tart, merre, hol dolgozik, hogyan élhet?

2. Mit szólnál a Volkstheater bejáratához?

Impozáns, gyönyörű épület már kívülről is, kifüggesztve néhány német nyelvű plakáttal, amik segítségével lehet gyakorolni a nyelvet. 

3. Mondd ki, amit gondolsz!

Ez egy kis játék, amennyiben nevetni szeretnétek: ki mer bátrabban "beszólni" a mellette elhaladó vagy éppen szemben elsétáló, más nemzetiségű emberkének? Figyelem! Bizonyos káromkodásokat a külföldiek is értenek, valamint ne rossz szándékból válasszátok a szórakozás e fajtáját! Bármilyen buta, vicces, furcsa szavakat, mondatokat használhattok, amiket otthon soha nem mernétek egy zsúfolt utcán kiejteni a szátokon.
Felszabadító érzés, hogy bármilyen következmény nélkül beszélgethetsz a társaiddal, hiszen ti "egy bandában vagytok", egy nyelvet beszélték és a rengeteg ismeretlen járókelő egyetlen szót sem ismer fel a karattyolásból.

4. Hallgasd a honfitársaid!

Karácsony környékén bizony rengeteg magyar utazik Bécsbe, ezért sűrűn lehet hallani ismerős szavakat, amik minden pillanatban megdobogtatják az ember szívét. 

5. Menj el egy McDonald's-ba!

Nos, igen. Ha szeretnél jól lakni és nem horror áron vásárolni ennivalót a fővárosban, egy gyorskajálda kiváló helyszín. Mi nem szégyelltük magunkat, hogy ide vezetett a gyomrunk. A Maria-Theresian Platz közelében lévő Meki belülről valóságos palota, egy tiszta, fényes, hófehér épület ad helyszínt az étkezdének.
Ezúton is köszönetet mondunk annak a kedves bécsi párnak (és kislányuknak), aki legalább negyed órányi fel-alá járkálásunkat megszánták, majd hatalmas mosollyal és csillogó szemekkel adták át nekünk a helyüket. 
És drága zalaegerszegi fiatalok, ne feledjétek, hogy a magyarok mindenhol ott vannak és sosem tudhatjátok, ki érti meg, amit mondotok! :) 

6. Menj el a művészeti központba!

Hogy hogyan jutottunk oda, az számunkra is talány (a több órányi gyaloglás a metsző szélben és a sajgó lábunk lehet a megoldás), de végül egy színházterem ruhatárába kerültünk, ahol éppen véget ért a Rocky Horror Show című előadás. Elvegyültünk az özönlő osztrák látogatók között, velük együtt nézelődtünk, álldogáltunk (és használtuk az ingyenes, ragyogó tiszta wc-t). Különös érzés volt, hogy "nem otthon vagyunk", hogy ezek a férfiek és nők más nyelvet beszélnek, máshogy néznek ki, mint a megszokott, magyar arcok, mégis, alig különböznek tőlünk.

7. Ülj be egy felolvasóestre!

Hogy milyen érzés végighallgatni legalább öt-hat, feltörekvő osztrák felolvasását a saját művéből? Nos, a világ talán legfurább dolga, de mindenesetre, hatalmas élmény volt üldögélni a csekélyke látszámű néző között, velük együtt tapsolni és érdeklődve bólogatni, végighallgatni a lelkes írókat. Még úgy is, hogy fogalmunk sem volt, miről szóltak az adott könyvek.

8. Látogasd meg a természettudományi múzeumot!

Legalábbis az előterét mindenképpen érdemes. Sajnos a belépő ára alsó hangon is 10 euró, de látványnak már a kapun belépni sem utolsó! Maga az építmény pedig lélegzetállítóan gyönyörű, a bejárathoz lépcső bal oldalán lévő Europa szobor nyűgözött le minket leginkább.

Tovább

Kutyavásárlási kisokos

A legtöbb ember életében elérkezik a pillanat, amikor úgy dönt, hogy kutyavásárlásra adja a fejét. Ez a mozzanat azonban nagy mértékben különbözik attól, mint amikor a kisboltba leszaladunk egy liter tejért. Egy élőlény megvásárlása gondos előkészületeket és felkészülést igényel. De hogyan és hol vásároljunk ebet? Melyik számunkra a legmegfelelőbb fajta? Mi a különbség tenyésztő és szaporító között? Valamint mit jelent az, hogy fajtatiszta és keverék? 

Nos, vágjunk bele! 

Az első kérdés, amit fel kell tennünk: kinek van szüksége a kutyára? Itt lépnek életbe a legfontosabb ALAP szabályok, nevezetesen:

1. SOHA ne vásároljunk kutyát (semmilyen állatot) a gyermek nógatására!

Ez a szabály kb. egy fiatalember 12-13 éves koráig érvényes. Sajnos fiatalabb korban könnyedén alakulhat úgy, hogy a gyermeknek egy ideig nagyon "izgalmas" lesz a kis jószág, az, hogy egy álma teljesült és egy édi-bédi, puha, nyalogatós, bújós szőrcsomó került a tulajdonába, de rövidebb-hosszabb idő után rá fog unni. Ez nem azt jelenti, hogy később esetleg nem fogja szeretni az állatot és időnként nem fogja megsétáltatni vagy foglalkozni vele, de a felelősség teljes mértékben a szülőé! Tudatában kell lenni annak, hogy a kutya gondozása a felnőttekre fog hárulni, nem várható el a gyerektől, hogy egyedül képes legyen ellátni egy élőlényt, miközben még ő maga is támogatásra szorul. A kutya gyorsan megnő, már nem kajla kölyök lesz, hanem akaratos, erős eb, akinek folyamatos lemozgatásra, tanításra és ápolásra van szüksége.

Természetesen a legcsodálatosabb dolog, ha egy gyermek állatok közelében nő fel, a legjobb, ha a családban a kezdetektől van cica-kutya, mert pozitív hatással van a kicsi fejlődésére (empátia kialakulása, érzékenység, együttérzés, felelősségvállalás megtanulása egy másik életért), de saját kutyát ne vegyünk az említett kor alatt!  

2. SOHA ne vegyünk kutyát karácsonyra-húsvétra-ünnepnapra a másik fél beleegyezése nélkül!

Még ha tudunk is arról, hogy egy szerettünk/barátunk régóta vágyik egy bizonyos fajtára, soha ne lepjük meg egy kisállattal! Nem tudhatjuk, hogy éppen abban az időben képes-e egy kutya fogadására, ellátására, belefér-e az életébe egy állat gondozása. Ha mindenképpen szeretnénk kutyát ajándékba adni, előtte konzultáljunk az adott személlyel és együtt ki lehet választani a kölyköt, aminek a kötségeit álljuk, megvesszük a szükséges felszereléseket stb. 
De felejtsük el a dobozból-kiveszem-a-kutyát! Sok szerencsétlen eb köt ki ilyen okból az utcákon és menhelyeken.

A legfontosabbakat tehát tisztáztuk. A következőkben azt taglaljuk, mi a teendő, ha a saját vagy családunk részére szeretnénk egy kutyát.
Ezeket a kérdéseket mindenképpen gondoljuk és beszéljük át:

1. Milyen lakókörnyezetben élünk?

Általános szabály, hogy a kutya NEM kerti dísz! Remek dolog, ha van egy hatalmas kertes házunk, ahol a kutya tud szaladgálni és játszani, de önmagát nem fogja elszórakoztatni, ha mi nem foglalkozunk vele...Azaz de, például gödröt ás, virágokat tép ki, fát rág. Még ha kertben is óhajtjuk tartani az ebet, a mindennapos foglalkozás, sétálás, más kutyákkal való találkozás és játék nem maradhat ki az állat életéből!
Egy kis-közepes testű kutya remekül érezheti magát panellakásban is, ha naponta legalább háromszori sétában részesül és sűrűn lehetősége van a gazdáknak alaposabb lemozgatásra is (pl. túrázás, kutyás sportok, séta a parkban, nem csak egy rövid kör a háztömb körül).

2. Mennyi időt tudunk a kutyával tölteni?

A kutya falkalény, őse a farkas szoros kapcsolatban él a többi falkataggal. A kutya számára mi, a család, vagyunk a falka, ezért velünk szeretné tölteni az idejét, a mi közelünkben. Néhány órát minden kutya képes nyugodtan, egyedül eltölteni (megfelelő szoktatás és nevelés után), de mindig ügyeljünk arra, hogy a napi kapcsolat meg legyen az ebbel!

3. Milyen célra szeretnénk kutyát?

Talán ez az egyik leglényegesebb szempont. Családi kutyát szeretnénk, akivel vasárnap délutánonként elmegyünk kirándulni? Imádok futni járni, ezért szeretnék magam mellé egy négylábú társat? Szeretném magam kipróbálni a terelésben, ezért egy juhászkutyára lenne szükségem? A bátyámmal elkezdtünk vadászni járni, ezért úgy döntöttünk, beszerzünk egy apportírozó vadászkutyát?  

Csupán néhány példa a fenti kérdésre. Alaposan gondoljuk át, hogy az életstílusunk, terveink és vágyaink mellé melyik kutya lenne a legmegfelelőbb. A fajták igényeiről tájékozódhatunk a tenyésztőknél (https://www.kennelclub.hu/), akik minden kérdésünkre készséggel felelnek és segítenek kiválasztani a legmegfelelőbb fajtát.

FONTOS:  Amennyiben nem kiállítási és tovább tenyésztési célra veszünk fajtatiszta ebet egy tenyésztőtől, mindenképpen ivartalanítsuk az állatot a felesleges szaporulat és nem kívánt betegségek (pl. méhrák) elkerülése érdekében!

4. Tisztában vagyunk-e egy kölyök igényeivel, vagy felnőtt állatot szeretnénk?

Egy kölyök, akárcsak egy kisgyermek, keveset tud még a világról. Nem ismeri a veszélyeket, korlátokat és szabályokat. Egy kölyökkutyát gondos odafigyeléssel szocializálni kell, társaságba vinni, jutalmazással nevelni, megfelelő étrenden tartani, hogy a teste egészségesen fejlődjön. Egy kölyök általában 8 hetesen kerül az új otthonába, elválasztva a testvéreitől és anyjától, ezért kezdetben fokozattan kell ügyelni arra, hogy beszokjon az új környezetébe. Sokan döntenek felnőtt kutya vásárlása vagy befogadása mellett, mert ebben az esetben a kölyökkori rágcsálások, tombolások és rosszaságok már elmúltak és egy érett, kiforrott kutyát kapnak. Ebben az esetben azonban már nehezebb a kutyát a saját „igényeink” szerint formálni és tanítani. Minden ember feladata eldönteni, hogy babakorától szeretne-e részese lenni egy kutya életének, vállalva a kutyaoviba, majd kutyaiskolába járást, a szobatisztaságra nevelést és egyéb feladatokat, vagy egy felnőtt ebet enged be az életébe.

5. Mi a helyzet a mozgással?

Azaz, mennyire vagyunk aktívak vagy lusták. Tudnunk kell, hiszen csak ebben az esetben tudjuk a számunkra legmegfelelőbb mozgásigényű fajtát kiválasztani.

6. És a pénztárcánkkal?

Bizony, egy kutya tartása nem kevés pénzbe kerül. Habár minden kutya ugyanolyan ellátást és gondozást igényel, vannak különbségek. Egy hosszabb szőrű fajta esetén szükség van időszakos kozmetikázásra, amit egy rövidebb szőrűnél mi is könnyedén megoldhatunk. Egy 50 kilós kutya pedig értelemszerűen többet eszik, mint egy pár kilós szobacirkáló. A költségvetésünket alaposan gondoljuk át, hogy mennyire fér bele egy kutya gondozása: az évenkénti oltás, rendszeres féregtelenítés, paraziták elleni védelem, nyakörv, póráz, fekhely ára, ivartalanítási költségek, esetleges balesetek és betegségek díja…A lista folytatható a végtelenségig.
FIGYELMEZTETÉS: Egy kutya átlag 10-15 évig az életünk részévé válik. Élete végéig gondoskodnunk kell róla, bármi is történik ez idő alatt. Egy kedvtelésből tartott állatka ideális esetben a család tagja, aki feltétlen szeretetünket és támogatásunkat kell, hogy élvezze!

Ha mindezekre megadtuk a jó választ, akkor a következő lépés: honnan, kitől vegyük meg a kutyust?

Darázsfészekbe nyúlunk ezzel a kérdéssel, hiszen a következő fogalmakkal még napjainkban sincsen az emberek nagy része tisztában.

1. Menhelyek és fajtamentő szervezetek, ahol ezer és ezer szempár vágyik az otthonra

A menhely és gyepmesteri telep nem egy fogalom! A gyepmestereket az önkormányzatok tartják fent, feladatuk a városi kóbor ebek begyűjtése és bizonyos karantén idő lejárta után a kutyák elaltatása. Az ide kerülő állatok megmentése érdekében jöttek létre a menhelyek, amelyek többnyire az adó 1%-okból tartják fent magukat. Ők egyetlen kutyát sem altatnak el, amennyire a férőhelyük engedi, minden állatot befogadnak, ellátnak, gondoznak és igyekeznek szerető gazdára lelni nekik. Sokan úgy gondolják, hogy egy menhelyről ingyen, vagy nagyon olcsón vihetnek el kutyákat, hiszen „úgyis örülnek ott, hogy legalább valaki elviszi őket”. Ez nem igaz. A menhelyen dolgozók többsége szabad idejében, saját erőből és pénzből végzi ezt a munkát, hogy védenceinek a legjobb otthont találja meg, ezért igenis, válogatnak. Nem szeretnék, hogy a sokat szenvedett állataik ismét náluk kössenek ki.
Tehát, igen, a menhelyi örökbefogadásnál is fizetni kell (ivartalanítás, microchip díja, valamint korábbi orvosi költségek és ellátás).
A fajtamentő szervezetek a menhelyeknek bizonyos alfajai, akik kimondottan egy kutyafajta mentésére specializálódtak (pl. szánhúzók, brit pásztorkutyák, vizslamentés).

Akkor keresgélj menhelyen, ha:
- Nem kiállítási célra keresel fajtatiszta kutyát
- Nincsen egy bizonyos kedvenc fajtád, imádod a különleges keverékeket
- Szeretnél megmenteni egy állatot a kenneltől, bezártságtól
- Meg szeretnéd mutatni egy szenvedő kisállatnak, hogy milyen is boldog, emberi családban élni
- Támogatni szeretnéd a menhelyen dolgozók munkáját
- Készen állsz arra a feltétlen szeretetre, amit egy megmentett kutyus képes nyújtani
- Fel vagy készülve arra, hogy egy menhelyi kutya sajnos átélt már bizonyos traumákat

Akkor keresd fel a fajtamentőket, ha:
- Van egy kedvenc fajtád, de nem szükséges számodra a pedigré, a show-k világa,
valamint az összes többi pont, ami fentebb lett felsorolva.

2. Szaporítók, akiktől SOHA ne vásárolj állatot!

Néhány hirdetés, ami tőlük származik:

"Eladó Labrador retriever kiskutyák foglalhatók november közepén kerülnek a gazdikhoz oltva kiskönyvel féregtelenítve adom!”

"Fajtatiszta Labrador retriever kiskutyák lefoglalhatók,elöjegyezhetők 3 szór féregtelenítve oltási kiskönyvel kerülnek leendő gazdijukhoz!"

A hirdetések szövege szó szerinti másolat. Nos, mi itt a probléma?

Első: a 41/2010. (II.26.) Korm. rendelet szerint, mely a kedvtelésből tartott állatok tartásáról és forgalmazásáról szól, minden egyes kölyök csak egyedi, regisztrált microchippel ellátva kerülhet az új tulajdonosához. De ez csak egy apró, a többihez képes elenyésző hiba.

Egy szabály, amit minden kutyavásárlónak tudnia kell: egyetlen kutya sem nevezhető pl. labrador retrievernek, amennyiben nincsen törzskönyve! A törzskönyv bizonyítja több generációra felmenően a kutya őseit, dokumentálva a fajtát. Ennek hiányában a fajtatisztának látszó eb csupán keveréknek nevezhető. A törzskönyv nem maga a papír, nem az kerül több ezer forintba! Erről részletesen később…
 
De kik is a szaporítók? Olyan emberek, akik időnként buta kedvtelésből („szerezzünk már a Szuzinak egy fiút, biztos ő is vágyik rá, egyszer szülnie kell”) almot hoznak le a kutyájuktól. Ők nem gonoszságból, csupán tudatlanságból szaporítanak egy fajtát, úgy, hogy egyáltalán nem lehetnek biztosak benne, hogy a két, látszatra egyfajta kutya esetleg nem rokona-e egymásnak. A szaporítók rosszabb típusa az, aki tudatosan elleti és pároztatja a látszatra spániel vagy vizsla kutyáit, az anyagi haszon reményében. Ezek a pár tízezres forintos kölykök gyorsan elkelnek, azonban a leendő gazdik nem tudják, milyen károkat okoznak ezzel. A szaporító tovább szaporít, kihasználja szerencsétlen állatait. A szaporítótól vett kölykök sok esetben betegek vagy betegséghordozók, hiszen a szülők nincsenek rendesen gondozva, betegségekre szűrve, nem lehet tudni a felmenőikről semmit. A szaporítót nem érdekli, hová kerülnek az állatai, csak keljenek el, minél gyorsabban.

SOHA NE VÁSÁROLJUNK SZAPORÍTÓTÓL!

Jegyezzük meg, hogy azt az összeget, amit egy szaporítós kutya vásárlása esetén megspórolunk, lehet, hogy később tízszeresen kell majd az állatorvosnak kifizetnünk a különböző betegségek miatt. A kezdő ár, ami egy kutyusért kiadunk, elenyésző része az évek alatti mennyiségnek, ezért nem szabad bedőlni a szaporítók által kínált "olcsó" árnak! 

3. A tenyésztők

Ilyen hirdetéseket keressünk, amennyiben egy bizonyos fajtára vágyunk, egészséges, szocializált kölyökre:

"Golden Retriever törzskönyves kiskutyák

Mediguard Kennelben 2017.09.21-én 8 db kiskutya született, két szukának keresünk gondos gazdit egy életre. Szülők érdemei: 6 ország Champion cím, több mint 40-CAC és 18-CACIB győzelem, 1-Club Winner, 2- BOB , 3-BOS, 8-BOG. A kölykök leghamarabb 8 hetesen (2017.11.17-én) vihetőek el: - törzskönyvvel, mikrochippel ellátva - szerződéssel - oltva, féregtelenítve - bőséges kölyök-csomaggal. 
APA> OSKAR MEDIGUARD
ANYA> RABBIT-HUNTER GOLDENS FONDA

Ar 210.000 FT"

"Rövidszőrű Magyar Vizsla kölykök keresik leendő gazdájukat, a Császtai Vadász Kennelből.
Az október 8-án született kölykök nyolcan vannak: négy fiú, négy lány. Szüleik aktív, eredményes munkakutyák, rendszeresen vadásznak! Apa: Váczi Vitéz Füge (2xVAV, AV, KV, TSz, PRA0, HD-A), Anya: Csővárberki Vigasz (R.Cac, VAV, AV, KV, TSz, HD-C).
A kicsik gyönyörűek, aktívak, jó idegrendszerűek, gyorsan fejlődnek. Kutyák és gyerekek között cseperednek, a maximális szocializáció garantált! :)
Származási lappal (törzskönyvvel), oltási könyvvel vagy útlevéllel és adás-vételi szerződéssel kerülnek átadásra. Nyolc hetes koruktól (dec. 3.) vihetőek el.
Kérésre természetesen szívesen küldök sok-sok fotót a kölykökről, a szülőkről és származási lapjukról, vagy személyesen is megtekinthetőek.
A kicsik ára: 70.000 Ft/db"

Látjuk a különbséget a szaporítók hirdetéseivel szemben?

Akkor vásárolj törzskönyves kutyát, tenyésztőtől, ha:
- Biztos akarsz lenni benne, hogy valóban a fajtának megfelelő kinézetű, habitusú kutyát kapsz!
- Biztos akarsz lenni benne, hogy egészséges lesz a négylábú barátod!

A törzskönyves kutyák ára azért magas, mert a szülőket rendszeresen kiállításokra viszik, sok esetben külföldre, tenyészszemlére, igazi munkakutyák vagy sportoló ebek, valamint a fajtabetegségekre szűrve vannak. Egy törzskönyves kutyánál nem a papírt kell kifizetni, hanem azt a rengeteg energiát és pénzt, amit a tenyésztő beléjük fektet. Egy igazi, megbízható tenyésztő sosem a profitra hajt! Számára a legfontosabb, hogy minden kölyök a lehető legtökéletesebb gazdihoz kerüljön, ezért nagyon megválogatják, kinek adnak el egy kutyust. Amennyiben azonban tudatosan állunk a vásárláshoz, és készen állunk egy fajtára, akkor keressünk fel minél több kennel alapítóját! Minden kérdésünkre szívesen válaszolnak, elmondják a fajta igényeit, mikor várható náluk a következő alom, milyen felmenőktől, és egy életen át szemmel követik az utódok sorsát.

Remélem, hasznukra vált ez a néhány jó tanács és ismertetés.

Ha megvásároljuk a tökéletes kutyát, biztosak lehetünk egy életen át tartó szeretetben és hűségben.
Kutya nélkül lehet élni, de nem érdemes!

Tovább

Stréberek és bálkirálynők

Vagy máshogy nevezve: lúzerek és menők, tanárok kedvencei és népszerű sportolók, a felsorolást folytatni lehet a végtelenségig. Aki járt iskolába, annak nem újdonság, hogy egy iskolai közösség az első naptól kezdve számtalan klikkre, kisebb csoportra tagolódik. Minden egyes diák tartozni akar valahová, legyen szó az iskola legismertebb csajszijáról vagy a szürke kisegérről, aki valahogy igyekszik túlélni a mindennapokat egy farkasveremben. Mert egy iskolai  osztály valóban az. Állandó harc a rangsorért, küzdelem a különböző csoportok között (és azokon belül), valamint véget nem érő ellenszenv a kirekesztettek felé. De mi ennek az oka és hogyan is néz ki valójában?

Kezdjük a legalsó szinten lévőkkel:

1. A kirekesztett

Ő az, aki senkinek fel sem tűnik. A névsorban szerepel a neve, de ha időnként nem hívná ki egy-egy tanár feleléskor, akkor az osztály tudomást sem venne a létezéséről. Lehet fiú vagy lány is, a legfontosabb jellemzője a láthatlanság. Általában szegény sorból származik, csúnyácska, rossz ruhákban jár, ápolatlan megjelenésű. A tanulással nem foglalkozik, emiatt a tanárok sem kedvelik. Habár a sajnálat időnként megjelenik (az egyik általános iskolás évemben az ilyen "kirekesztett" osztálytársamnak ruhagyűjtést szervezett az osztályfőnökünk), senki sem törődik vele igazán.  
És hogy mi ennek a következménye? Nos, egy ördögi kör. Mivel nincsen számára csoport, amihez az osztályon belül tartozhatna, ezért nincsenek támogatói (valószínűleg otthon sem bíztatják a tanulásra), sem barátai, a programokon nem vesz részt, egyre inkább befordul és önmagát még inkább elhatárolja az osztály belső rendjétől. Ha még tudatosítják is vele "hátrányos helyzetét" (említett ruhagyűjtés), akkor a szégyen is megjelenik a gondolkozásában (egy gyerek azonnal észreveszi, ha vele másként bánnak és ez legtöbbször nem pozitív kimenetelű). Az általam ismert kirekesztett diák osztályon belüli státusza 8 általános iskolai éven keresztül semmit nem változott. Ugyanúgy nem búcsúzott el tőle senki a ballagáskor, ahogyan egy reggeli napon sem köszönt neki senki.

2. A züllöttek

Általában fiúk csoportja, legtöbbször valamilyen zenei irányzat és stílus követői. Sokan közülük nagyon korán elkezdenek cigizni, inni (hogy a drogot ne említsem). Nagyhangúak, kötekedők, a tanulás az utolsó, ami érdekli őket. A tanárok megvetéssel nézik őket (leginkább a megjelenésük miatt), bár az osztályon belüli státuszuk nem teljesen negatív. Néhány lánynak ugyanis bejön ez a "nagyfiús" stílus, ami ahhoz vezet, hogy a "züllöttek" közül sokan igazi nőcsábászokká válnak.
Viselkedésük mögött általában a feltűnési vágy áll (talán családi elhanyagolás miatt), a kamaszkori minden-ellen-lázadás jellemzi őket leginkább. 

3. A szürkék

Vagyis az átlagos diákok. Közepes tanulók, nem sok vizet zavarnak. Nincsen úgynevezett "különleges képességük", nem járnak sporfoglalkozásokra vagy külön programokra. Nem zargatja őket senki, nyugodtan élik mindennapjaikat az iskolai hétköznapok során. Általánban ők azok, akik időnként lemásolják a házit, puskáznak, néha tanulnak, néha nem, de a tanárok általában kedvelik őket, ha látják az igyekvésüket.

5. Anya kicsi lánya/kicsi fia

Szerintem mindenki ismert legalább egy ilyen diákot az iskolai évei alatt. Az anyukája által öltöztetett, mindenhová elkísért gyerek, aki egy önálló döntést nem hozhatott a szülő engedélye nélkül. "Meg kell kérdeznem otthon", ez volt a fő mondata. Hogy szegénynek a sorsát még nehezítse, általában neki az édesanyja volt az, aki a szülői munkaközösség tagja lett, önkénteskedett minden iskolai rendezvényen és jobban tudta, hogy ki milyen dolgozatot írt, mint a tanulók. A fogadóórákon és szülői értekezleteken teljes energiával vett részt, emiatt anya kicsi lánya vagy fia egyetlen rossz mozzanatot sem titkolhatott el otthon. 
A rátelepedésnek persze pont az lett a következménye, amit anya el szeretett volna kerülni. A gyerekét, hiába próbálkozott oly nagyon, nem fogadta be sosem az osztály.

Következzenek a valamilyen ok miatti

6. Kívülállók

A, Stréber

Talán a legismertebb. Egy stréber azonban nem egyenlő a "tanárok kedvencével", még ha időnként szokták is így nevezni, valamint nem azonos csoport a jó tanulóval sem. Az említett három kategóriát sokszor összemossák (főleg a diákok variálják nagyon kedvesen), de mindegyik mást jelent. A stréber szó a német streben kifejezésből származik, ami azt jelenti, hogy "igyekezni, törekedni". Ebből levezetve tehát, a stréber nem kimondottan okos tanuló, hanem ő az, aki mindenféle - mondjuk ki, időnként visszataszító-, módszerekkel igyekszik a tanárt megnyerni, hogy ötöst szerezzen, nyalizik és puncsol, minden erejével azon van, hogy a tanár szemében szimpatikus legyen, de ezzel csak azt éri el, hogy minden osztálytársa megundorodik tőle. A stréber ugyanis mindenkinél okosabbnak, ügyesebbnek hiszi magát, ezt hangoztatja is a társai előtt, holott mindenki tudja, hogy semmilyen különleges tulajdonsága nincsen.

B, Tanárok kedvenckéje

Először tegyük tisztába: ugyanaz a diák lehet a legkedvesebbje egyetlen tanárnak, miközben az összes többi számára semleges. Az én esetemben például az egyik osztálytársam egy tanárnő fia volt, és emiatt valahogy a kedvenc diákja lett a gimnáziumi német tanárnak. Ennek a fiúnak minden szabad volt, minden meg volt engedve, habár a tanulással nem igazán foglalkozott, mivel azonban a tanár kedvence volt, könnyen javíthatott és egyszerűbben szerzett jobb jegyet a többieknél. Nem csak az én, de a társaim szemében is visszatetsző volt ez, de tenni nem lehetett semmit ellene. A kivételezés sajnos azonban az, ami leginkább kitaszít egy diákot.
(Zárójelben jegyzem meg, hogy a fiúnak tanulmányi szempontból kedvező volt ez a státusz, de az osztályban elfoglalt rangosorát illetően a legkevésbé sem).

C, Művészlélek

Az elvont diák, lehet festő, rajzoló, táncos, versszavaló vagy bármi hasonló. Nagyon tehetséges, emiatt ő is sokszor megkapja a "tanárok kedvence" jelzőt például a rajztanár szeretete miatt, de őt ez nem érdekli. Kivételes képességei miatt gyakran jár versenyekre, kiállítják az iskolában a műveit, a neve gyakran elhangzik iskolai ünnepségeken. A menőbb diákok nem szívlelik, mert nagy tiszteletnek örvend a tanárok körében, akik megvédik a zaklatásaiktól. Nem keresi a többiek társaságát (esetleg csak a másik művészlélekét), mert tökéletesen jól érzi magát a saját kis világában.

7, A kitűnő tanuló

A, Kívülálló kategória

A kitűnő tanulót két csoportra osztottam, ugyanis két fajtája létezik. Az első az a jó tanuló diák - fiú vagy lány is tartozhat ide - , aki általában csendben elvonul, olvasgat a szünetekben. Maximum egy másik kívülálló kitűnő tanulóval lehet őt látni, többet nem engednek be a privát szférájukba. Nem sok vizet zavar, általában igyekszik láthatatlannak tűnni, mert egyedül azért van az iskolában, hogy tanuljon. Nem szereti a feltűnést, a tanulást saját magáért teszi, nem a tanárok vagy a rangsor kedvéért. Tudatában van képességeinek, de nem hangoztatja okosságát. Versenyekre eljár, ha a tanárai elküldik. Ő az, aki nem szeret veszekedni, de a menők sem bántják, ugyanis szükség van rá, hogy el lehessen kérni a házit lemásolni, amit a kitűnő tanuló boldogan megenged, hogy nyugodt helyzetét biztosítsa. Persze a háta mögött furcsának tartják és nem értik, hogy miért tanul ennyit, de túlságosan nem törődnek vele. Programokra nem ívják, mert "úgyis tanulnia kell".

B, A menő kategória

Az a kitűnő tanuló okos diák, aki valamilyen egyéb ok miatt (extrovertáltság, bátorság, kinézet, családi helyzet, sportban való ügyesség, vagy ezek keveredése miatt létrejövő baráti kör folytán) a menők társaságába kerül. Vicces, igazi társasági figura, akit a tanárok is nagyon kedvelnek, de mivel "természeténél fogva okos", ezért nem kapja meg a stréber jelzőt. Sokszor ügyvéd, tanár vagy orvos (esetleg nagy hírű család) leszármazottja, emiatt külön tiszteletnek örvend. Az elkészített házi feladatokat nem adja senkinek, mondván "azzal nem tanultok", de haragudni senki nem mer rá. 

8. A sportoló

Bármilyen sportról lehet szó, csak ügyes legyen benne. És lehetőleg jól nézzen ki, hogy a lányok imádják. A tanulásban úgy-ahogy jeleskedik, de nem ez a lényeg, hiszen reggel-este edz és tökéletesíti izmait. Tovább nem részletezem, azt hiszem, mindenki tudja, hogy ki is ő.

9. A bálkirálynő

A legszebb leányzó az osztályban. Általában folyamatosan harcban áll a másik szépséggel, de ez nem zavarja őket, hiszen legalább addig is velük foglalkoznak a többiek. Az alatta lévőket mind megveti, a kitűnő tanuló segítségével a leckéket és dolgozatokat megírja, de nem érdekli a tanulás. Ő - ki kell mondani, elnézést kérek -, butácska. Sajnos nem veszi észre ezt, meg igazán nincs is szüksége nagy okosságra, ugyanis kinézetével eléri, amit akar, legalábbis a sportoló fiúknál.

10. A méhkirálynő

A hierarchia élén álló lány. Négy-öt fős rajt (plusz időnként fiúkat) gyűjt maga köré. Óriási magabiztosságal irányítja kolóniáját. Mindent ő mond meg, azt, hogy az osztályban ki számít menőnek vagy lúzernek, ő dönti el. Szép, csinos, de okos is, emiatt sokszor kitűnő tanuló lehet, ami csak még inkább növeli önbizalmát és megerősíti abban, hogy ő a legalkalmasabb az osztály irányítására. A tanárokkal szemben ő a szószóló, DÖK-tag is lehet. 


A fentiekben felsoroltam az iskolai osztályok legjellemzőbb tagjait. Persze, ezek sarkítások és időnként lehetnek átmenetek, valamint egyetlen ember sem csupán egy kategóriába sorolható be, ugyanakkor igyekeztem valamennyire reális képet nyújtani a klikkekről. A pozitív ezek létezésében, hogy tagjai kiállnak egymás mellett és védelmezik egymást, ugyanakkor sokszor valóban óriási ellentéteket szül a harc, ami a tanítást és tanulást is megnehezíti. Nem beszélve a bullying-nek nevezett zaklatásról, amikor a legalsó szinten lévő kirekesztetteket bántalmazzák. A tanárok - és természetesen a család - feladata lenne elsősorban ezt észrevenni és tompítani a klikkek közötti túlzott ellenségeskedést. Sok diák a sehová nem tartozástól és a nem-vagyok-menő érzéstől gyomorgörccsel megy iskolába, nem tud koncentrálni, figyelni, ami mind megnehezíti, hogy jól teljesítsen. Vigyáznunk kellene arra, hogy az iskolai közösség ne harcos kakasok gyülekezete legyen, hanem a diákok képesek legyenek legalább békésen egymás mellett létezni a napi 7-8 órában.

Tovább

Tanár a gáton

Míg az elmúlt napokban arról cikkeztek a különböző hírportálok, hogy már a Vaterán és Jófogáson is számtalan hirdetést lehet találni, amelyben az iskolák tanárokat keresnek, hogy teljes oktatói karral kezdhessék meg a tanévet, addig a diákoknak így vagy úgy (tanárokkal vagy anélkül) megkezdődött a tanítás.
Vajon mi lehet az oka a hatalmas tanárhiánynak? Miért nem vállalja több fiatal, hogy erre a pályára lépjen? Hogyan látja a tanári szakmát egy pályakezdő? 

Általános és középiskolás korodban milyen volt a viszonyod a tanáraiddal? Mit gondoltál róluk, a munkájukról?

Rendkívül vegyes. A távolságtartó tanárokat, akit két szót nem beszélnek a tanárokkal, sosem szerettem, de a mindenáron való jópofizást és alakoskodást sem. Egy tanár ne legyen diákabb a diáknál. Nem szerettem azokat sem, akik két rendbontó miatt kollektív büntetést alkalmaztak és megszegték ezáltal az iskolai szabályzatot. Azt szerettem, ha valaki pontos, következetes, gondolkodni tanít minket, mindig a hétköznapok tapasztalait és gyakorlatát veszi alapul, közelebb hozza a mi világunkat és a saját szakjának, tudományterületének a világát. Nem szerettem, ha valaki saját magát és a gyerekeit futtatta előttünk, vagy ha rendszertelenül végezte a munkáját. 

Mit gondolsz, milyen legyen egy tanár megjelenése?

Ma már megjártam egy élhető, barátságos város neves gimnáziumát és szomorúan tapasztaltam (nem csak itt), hogy az igazgatón kívül másról nem lehet megállapítani, hogy ki tanár és ki nem. Rendszeres a kinyúlt póló, rövid nadrág, elvadult haj és arcszőrzet, jobb esetben gyűrött ing - a vasalás nem pénz kérdése. Én magam mindig vasalt ingben, V-nyakú pulóverben vagy zakóban, elegáns sötét színű farmerben és cipőben jelenek meg az óráimon és nem tartom ördögtől valónak a nyakkendőt sem.

Milyen volt a diákok reakciója az elegáns megjelenés láttán?

Annak idején a szaktársaim azt mondták, hogy biztosan jobban éreznék magukat a diákok, ha "nagyon lazán" öltözve mennék be az iskolába. Erre az észrevételem az volt, hogy teljesen másképp köszön (úgy gondolom, a tekintélyt parancsoló öltözködés láttán) már egy 11 éves gyerek is nekem, mint annak, aki szuperhősös pólóban áll ki az osztály elé. 

Sokat lehet hallani arról, hogy a mai diákok fegyelmezetlenek, tiszteletlenek a tanítóikkal szemben. Szerinted ha a tanárok jobban adnának a megjelenésükre, ez megváltozhatna?

Részben. A világunk megváltozott és ezt tudomásul kell venni. Amikor egy 16 éves lány nagyobb karakter (nem egyéniség, mert ebben a korban az még nem alakul ki), mint az osztály elé kiálló pedagógus, nem is lehet normális tanár-diák kapcsolatot kialakítani. Egy gyenge, önmagával harcoló egyéniség nem tudja maga mögé felsorakoztatni a mai diáktársadalmat. 

Az egyetemi tanulmányaid alatt mit tapasztaltál: mennyien készülnek tanárnak és mennyien alkalmasak igazán erre a pályára?

Az alapképzést több mint százan kezdtük és a tanári mesterképzést az eredetiek közül talán harmincan fejeztük be. Azért nehéz megmondani, mert nem mindenkinek ez volt a főszakja, de az órán ott ültek bent velünk. A pedagógia elméleti órákon - melyektől rubeolát lehetett kapni-, a legalkalmatlanabbak voltak a "legokosabbak". A tanítási gyakorlat során ez a státusz megfordult. A mások által bemagolt elméletnek semmi haszna nem volt a gyakorlat során. Valaki vagy ráérez a tudásátadó és nevelő "előadóművészetre" vagy nem. 

Mennyire készített fel az egyetem az említett tudásátadásra?

Csak hogy mindenki számára érthető és világos legyen: a tanárképzés áll egy-egy szakból, ahol a mögöttes tudásra és a szakmódszertani ismeretekre készítenek fel, utóbbi sajnos kevés hangsúlyt kap. A harmadik "szak" a pedagógia elmélet, ami nagyon nagy hangsúlyt kap és semmi értelme. Az ott tanultak talán 10%-a, ha hasznos. 

Véleményed szerint mire kellene nagyobb hangsúlyt fektetni a tanárképzés során?

Első körben a gimnáziumi tananyag felső szintű beseggelésére és bevasalására. A második körben (saját szakomról tudok nyilatkozni) a történelmi folyamatok részletes elemzésére és tudatosítására a tanárjelöltek fejében. Tragédia, hogy száz történelem szakosból kilencvenkilencnek nem áll össze, hogy mi zajlott az elmúlt 3000 évben. Miután ez meg van, jöhetne a szakmódszertani modul, "hogyan tanítsuk meg a tananyagot?" címmel. 

Mit gondolsz, miért fontos a szakod?

Röviden úgy tudnék fogalmazni: történelem és társadalomismeretet azért kell tanítani és tanulni, hogy a generációk fejében összeálljon egy reaális világkép. Tisztában legyünk a múltunkkal és a jelenünkkel, az állampolgári jogainkkal és kötelezettségeinkkel és ha valami nem jó, vagy nem tetszik, azt hogyan tudjuk befolyásolni. "Az iskolában belül ne politizáljunk!"-tól a falra mászok, mert ennek az eredménye a teljes öntudatvesztés lesz, és már az is. Az iskolában ne pártpolitizáljunk, de politizáljunk. Zseniális gondolatokat tudnak megfogalmazni a közügyekről a gátlások nélküli fiatalok.

Mikor jött az első gondolat, hogy tanár legyél?

Legelőször egy családi beszélgetés kapcsán merült fel, egy középkorú női rokon részéről (nem vagyok anyakomplexusos). Régen volt...

Miért nem vonzó szerinted manapság a tanári szakma?

Nagyon egyszerű és rövid lesz a válasz: gyalázatos a kezdő fizetés. Budapesten például többet keres az, aki pudingokat pakol a hűtőpultba, mint aki öt és fél év egyetem után tanít. Félreértés ne essék, nagyon jól jön az a hűtött puding, csak a munkakörbe befektetett idő valamennyire álljon összhangban a fizetéssel. 

A tanulmányaid kezdetétől a diploma megszerzéséig, változott-e valamit a hozzállásod a szakmához?

Igen, az egyetemen sikerült megutáltani, de a "terep" visszaadja az ember kedvét.

Milyen érzés volt először kiállni egy osztály elé?

Nagyon emlékszem arra az érzésre. Előző éjjel az a gondolat kavargott a fejemben, hogy "na apukám, most kiderül, hogy alkalmas vagy-e rá!". Röviden: imádtam. 

Mik a legszebb élményeid a tanítással kapcsolatban?

Név nélkül kértem kritikai észrevételeket és az abban foglalt visszaigazolások tartalma. 

iskolasprint

iskolasprint

Tovább

Szörnyetegként élni, vagy jó emberként meghalni?

Vajon melyik a jobb?

Teszi fel a kérdést a Viharszigeten elterülő Ashecliffe Elmegyógyintézetben Teddy Daniels.

A filmben, illetve az annak az alapjául szolgáló, 2003-ban megjelent Dennis Lehane írótól származó, mára kultikussá vált műben, Teddy Daniels szövetségi rendőrbíró az újonnan kinevezett társával, Chuck Aule-lal a szigetre utazik, hogy nyomára bukkanjanak egy zárkájából megszökött elmebeteg bűnözőnek. Az Achecliffe ad otthont ugyanis azoknak a gyilkos őrülteknek, akikről minden más kórház, elmegyógyintézet és börtön már lemondott.

De vajon hogyan szökhetett meg a zárkájából, és hol rejtőzhetett el az elítélt, szerencsétlen nő a kietlen szigeten? Mi történik a hírhedt C Részlegben? Miért veszi körül az üresnek tűnő világítótornyot elektromos kerítés, és miért vannak ott felfegyverzett őrök?

Minél közelebb kerül a nyomozó a titokhoz, annál inkább gyanússá válik a sziget. Teddy Daniels egyre elszántabban keresi a megoldást, de egyre inkább nyomasztó titkokba és hazugságokba ütközik. 

Rájön ugyanis arra, hogy a szigeten kísérletek folynak. A lobotomia során "zombikat" gyártanak, vagyis néhány idegszál megbolygatása, illetve eltávolítása után magukról semmit sem tudó, lényüktől (őrületüktől?) megfosztott betegek kerülnek ki az elmegyógyintézet műtőasztalairól. Az ápolók, orvosok, biztonsági őrök és igazgatók mind tudják, hogy a sziget valójában egy kísérleti helyszín, ahol kutatások folynak arról, hogyan lehetne az emberi agyból száműzni a fájdalomért, éhségért, szeretetért felelős területeket, hogy engedelmes, tulajdonképpen robotként működő katonákat hozhassanak létre. És kik lennének erre a legmegfelelőbb alanyok a senkinek sem kellő, beteg embereknél? Legalábbis Teddy Daniels szerint. Hogy ez mennyire az ő őrületének játéka, vagy józan ítélőképességének következménye, azt a könyvolvasókra, illetve a filmnézőkre bízom, számtalan teória kering ezzel kapcsolatban.

A történet ugyanis azzal zárul, hogy Teddy (vagy talán a neve inkább Andrew Laeddis?) számára rendezték meg az pszichiáterei az egész színjátékot (Chuck, a társa valójában a kezelőorvosa), és valójában ő az a bizonyos szökött, rejtélyes rab, aki után nyomoz. Mivel évekkel korábban gyilkosságot követett el (megölte feleségét, aki mániás depressziója miatt végzett három gyermekükkel), a saját tudata önmaga ellen fordult, a tettét nem volt képes beismerni, ezért kitalált egy világot, amelyben ő a hős, és nem a rossz fiú. Az orvosai próbálják meggyógyítani, elhitetni vele, hogy kísérletek nincsenek és ők csupán segíteni akarnak rajta.

De vajon mi történt Teddyvel? 

"Nem vagyok őrült. Egyáltalán nem. Természetesen mi mást mondhatna egy őrült? Ez a hátborzongatóan kafkai zsenialitása a helyzetnek. Ha az ember nem őrült, de rajta kívül mindenki úgy tudja, hogy az, akkor minden tiltakozásával az ő malmukra hajtja a vizet. Ha egyszer őrültnek bélyegzik az embert, akkor minden olyan cselekedet, amely normális esetben ennek az ellenkezőjét bizonyítaná, könnyedén beilleszthető egy olyan értelmezési rendszerbe, ahol viszont elmebetegség tényét támasztja alá. Az ember határozott ellenkezése tagadásnak minősül. A valós félelmeit téveszmének, a túlélési ösztönöket pedig védekezési mechanizmusnak bélyegzik. Csapdahelyzet. Valójában halálra ítélik az embert. Ha egyszer bekerülsz, sosem jutsz ki."

Az emberi elme különleges dolgokra képes. A filmben az igazgató által elhangzott "nem döntés kérdése a józan ész, ahogyan az sem, hogy elveszítjük" félelmetes igazság. 

A filmet először megnézve, illetve a könyvet elolvasva Teddy nézőpontját ismerjük meg. Minden abszolút reálisnak és értelmesnek tűnik, vele együtt haladunk a nyomozással, nem tűnik fel, hogy valami nem stimmel, elhisszük, hogy a sziget egy gonosz hely, ahol nácik kísérleteznek. A beteg elme pontosan így működik. A saját világában minden valódi: ha szörnyeket lát, azok valósak, ha a hangok azt súgják, te vagy a normális, mindenki más bolond, ne bízz bennük, akkor ennek az ellenkezőjéről lehetetlen meggyőzni. 
Ha újra végigmegyünk a történeten, tudva a végét, hogy Teddy egy sérült lélek, valamint, hogy egy téveszmét ültetett el az agyában a szigeten történő nyomozásról (hiszen én a szökött rab miatt kerültem ide, nem azért, mert őrült vagyok és gyilkos!), akkor észrevesszük az apró furcsaságokat. Az ápolók unásig hallották már a játékát, nem foglalkoznak vele, a műanyag pisztolyával és hamis jelvényével, a többi beteg pedig retteg már a nevétől is, mert agresszív és nekik támad...

De mikortól válik valaki egy rögeszme rabjává, a saját elméjének börtönét mikor hozza létre? 

Teddy esetében a gyilkosság, szeretett feleségének hirtelen felindulásból történő megölése okozta mindezt. Szerette, de mégis a halálát okozta, miután gyermekei holttestét kihalászta a jeges tóból. Mi ez, ha nem ok arra, hogy az emberi agy létrehozzon egy önálló, belső világot, amelyben minden szép és rendezett, ahol ő a jó, nem a rossz? Saját életének védelmében, hogy önmagát ne pusztítsa el, az agya bámulatos módon felépített egy valóságot, ahol mindenki bolond, csupán ő a normális. Mindenki ellene van, akik igazából segíteni akarnak rajta, de világának hazugsága miatt a neki nyújtott segítséget nem fogadja el és mindinkább elsüllyed elméjének sötét bugyraiban.

Sok hasonló történt és történik a világban. Kezdetben a külöböző elmebajokat nem tudták kezelni, az őrültnek bélyegzett embereket életük végéig valamelyik hírhedt intézetben tartották bezárva. Mikor már megjelentek a különböző gyógyszerek, nyugtatók, valamennyire javult a helyzet, de a leszedálás, illetve a gyógyszerfüggőség sem megoldás az elmét érintő betegségekre. És ahogyan a Viharszigeten történik (vagy nem történik), lobotomiát is gyakorta végeztek a szerencsétlen dühöngő, agresszív betegeken. Valamint nem egyszer fordulhatott elő olyan, hogy valakit csupán őrültnek bélyegeztek, de utalva a fenti idézetre, agyának épségét bebizonyítani nem volt képes, ezért egy életen át szenvedett.
És ne felejtsük el azt, hogy a pszichiátriai betegek kezelésének során valóban folytak kísérletek, az agyat tanulmányozó és megbolygató műtétek segítségével lehetett csak többet megtudni az akkori orvosoknak és később segítséget nyújtani az ápoltaknak.

Végezetül tehát: az elme bajai súlyos betegségek, melyekre még ma sem igazán születtek valós, hatásos megoldások, hiába léteznek már gyógyszerek, ezek csak a tüneteket nyomják el, és hatástalanítják azokat, végleges megoldást nem nyújtanak. A Pszichiátriai Osztályokon napjainkig küzdenek az emberi elme különleges szüleményeivel.

A kérdésre válaszolva pedig, mindenki döntse el maga: jobb-e a saját elménk hibájáról nem tudva, boldogan élni egy általunk teremtett világban, úgy, hogy közben a külvilág őrültnek tart, vagy jobb-e inkább elveszíteni a tudatunkat, és élni a környezetünkre ártalmatlan emberként?

Tovább

Friss hús az egyetemen, avagy jönnek a gólyák!

Nem olyan régen kihírdették a felvételi ponthatárokat a főiskolai és egyetemi képzésekre. Sokan örülnek, sokan szomorúak most, de annyi biztos, hogy szeptembertől több tízezer diák kezdi meg tanulmányait a "nagybetűs életben". A facebook idővonalamon látva a sok-sok ezzel kapcsolatos bejegyzést, megosztásokat, lájkokat, reményteli ujjongásokat és különféle jókívánságokat, nem tudtam figyelmen hagyni a felmerülő gondolatataimat és érzéseimet.
Én nem a gratulációval kezdeném, hanem azzal, hogy gyerekek, kössétek fel a gatyátokat, mert most kezdődik minden! A bekerülés semmi ahhoz képest, ami a későbbiekben vár rátok! 

Négy évvel ezelőtt (hogy ez most az ősidőknek minősül-e vagy szinte tegnap volt, azt nem tudom eldönteni magamban) én is keresztül mentem ezen a mizérián, és néhány jótanáccsal, véleménnyel, kritikával szeretnék szolgálni az izguló gólyáknak és szüleiknek egyaránt.

Először is: remélem minden fiatalnak sikerült a számára legmegfelelőbb szakot kiválasztania még hónapokkal korábban, és a várakozásainak megfelelő egyetemre bekerülni. Sajnos hónapokkal később, a tanulmányi idő alatt fog csak kiderülni, hogy jó döntés volt-e az adott város/egyetem/szak. Tudom, hogy sokan vannak, akik időben felkészülnek arra, hová fognak menni- rokonok, barátok által ismerhetik jövőbeli tanulmányaik helyszínét-, de ahogy én évekkel ezelőtt a saját évfolyamomban láttam, nagyrészt zsákbamacska volt a választásunk. Utána lehet olvasni az iskolának, el lehet menni nyílt napra, de a kezdéskor fog a valóságra fény derülni, ezért egy kis "csalódásra", ami persze pozitív is lehet, fel kell készülni. A legfontosabb, ami kiderül majd, hogy a diák mennyire ismeri önmagát, ki tudta-e választani a számára legideálisabb szakot, mennyire érvényesült a döntésben a szülei vagy barátok véleménye, esetleg akarata.
Az én véleményem szerint itt van egy kis probléma a rendszerben, mert tizennyolc-tizenkilenc évesen nem sokan tudjuk, hogy mi is a legmegfelelőbb számunkra. Nagyon kevés az a fiatal felnőtt, aki annyira pontosan tisztában van a képességeivel, a későbbi terveivel és vágyaival, hogy tökéletesen tudja, melyik egyetem való neki. Arról nem is beszélve, hogy az egyetemi jelentkezések idején zajlanak a szalagavatók, érettségire készülések, sokan ilyenkor nyelvvizsgával, tanulmányi versenyekkel próbálnak még plusz pontokat szerezni, és ezért a jelentkezés sok esetben halasztódik és az utolsó pillanatban "találomra" lesz bejelölve a szak.

Hogyan lehet felkészülni az egyetemre? 

Mikor megérkezik az a bizonyos boríték az értesítéssel, valószínűleg lesz benne egy levél a közelgő gólyatáborról. Teszek egy kis kitérőt, mert úgy vélem, hogy ezt a témát részletesen tárgyalni kell.

Nagyon sok rosszat lehet hallani ezekről a táborokról, vagyis, hogy pontosítsak, szinte csak azt lehet, gondoljunk csak a pár évvel ezelőtti erőszakolós botrányra. Az első pont, amit kiemelnék, hogy minden egyetem és minden szak más. Nyilván nem tudom, hogy egy építészmérnöki vagy egy bölcsész szakos gólyatábor milyen. Vannak olyan táborok, ahol a Balaton-partra viszik a gólyákat és egy folytonos bulizás a hét, vagy extrém helyszínekre sátorozni, én egy közepes méretű egyetem mezőgazdasági karának a táborában vettem részt, amit a campus területén tartottak. Családias volt, baráti és nagyon szerehető, maradandó szép élmény. Amit nekünk első percben elmondtak, hogy "ami a gólyatáborban történik, ott is marad". Kedves szülők! Tény, hogy egy gólyatábor szólhat csúnya szóval mondva a züllésről, de könyörgöm, hány olyan húsz éves van és volt a történelem során, aki ha kiszabadul a megszokott környezetéből, elkerül egy ismeretlen helyre, új emberek közé, nem engedi el magát és élvezi felszabadultan az életét? Rengeteg vicces játék és vetélkedő egy ilyen tábor, csupa nevetés és mosoly minden! A legfontosabb, hogy a kisgólya legyen felkészítve arra, hogy okosan, éretten álljon a szórakozáshoz, és tudja, hogy bármilyen feladatra, bármilyen felkérésre vagy parancsra mondhat nemet.  A gólyatábor nem kötelező, és el is lehet jönni onnan, ha nem tetszik. De én ajánlom mindenkinek, aki nem introvertált, hogy ne hagyja ki. A szeniorokon (vagy főgólyákon), akik a felső évesek, a tábor irányítói, nagyon sok múlik. Ők azért vannak ott, hogy szórakoztassák az újakat és mindent megtegyenek a beilleszkedés érdekében. Úgy össze tud kovácsolni ez a pár nap egy baráti társaságot, vagy a mi esetünkben, egy egész szakot, ami pótolhatatlan, nem szabad belőle kimaradni. A felsőbb évesek rengeteg információval szolgálhatnak (ideális estben) az egyetemi életről, a tárgyfelvételről, tanárokról, ami szintén hasznos lehet a későbbiekben. 
A legfontosabb, hogy a gólyatáborba úgy menj, hogy fel legyél készülve minden furcsaságra. Legyél bátor, kezdeményező, nyitott, igazi barátokra és talán szerelemre is lelhetsz, ha nem azért mész, hogy részegen fetrengj a földön. Ügyesen, okosan kisgólyák, nem szabad félni! Biztosan lesz egy-két olyan ember, akivel jól fogod érezni ott magad, hiszen mindenki kíváncsian, izgatottan megy oda, ismeretlenek lesztek egymásnak, de a hét vagy pár nap végére ez teljesen meg fog változni, és az első előadáson már tudsz ki mellé ülni az egyetemen. A gólyatábor az első kapu, ami az egyetemre vezet, ki lehet kerülni, de nem éri meg. 

Sok esetben a gólyatábor ideje alatt történik meg a beíratkozás, de van, hogy külön kell bemenni az egyetemre egy adott időpontban.

Ha ez megtörténik, akkor jön a következő feladat: a szállás. Ha nem vagy olyan szerencsés, hogy otthonról bejárhatsz az egyetemre, akkor szükséged van kollégiumi szobára vagy albérletre. Előbbi olcsóbb, az utóbbi kényelmesebb. A kollégiumokban általában megtalálható egy büfé, kisbolt, mosoda, tanuló helyiség, konyha, társasági embereknek és szegényebb családokból származó fiataloknak megfelelő. Sajnos vannak olyan szobák, ahol négy-öt diák is el van helyezve, ezekben értelemszerűen nehezebb tanulásra időt találni, amikor senki nem zavar és nyugalom van. A bekerülés függ sok mindentől, családi helyzettől, utazási távtól, és később még a tanulmányi eredménytől is, de gólyákat általában el tudnak helyezni minden egyetem kollégiumába. 
Az albérletek árai az egyetemi városokban nagyon magas összegekig felmennek, de lakótársakkal megfizethetőek. 
A különköltözéssel lesz néhány tennivalótok: meg kell tanulni legalább alapszinten főzni (nem szabad minden nap pizzát rendelni vagy péksütit enni!), takarítani kell és mosni (de ha annyira elzárkózol ettől, hétvégén hazaviheted anyának, ő biztosan megcsinálja). És természetesen alkalmazkodni kell a környzetedben lévő emberekhez. Banálisnak tűnhet, de egy kollégiumban rengetegen vannak, zaj, tömeg, folytonos nyüzsgés, az albérletben pedig lakótársak, akik időnként biztos hoznak fell barátokat vagy a párjukat, és az évek alatt összeszokott családi viszonyok után szokatlan lesz mindez, higgyétek el.

Ami az utolsó nagy lépés, az a tárgyfelvétel. Neptun vagy ETR, meg fogjátok ismerni e két csodás rendszer egyikét. A nagy szerencse az egyetemi tanulmányok alatt, hogy kapsz egy kis szabad kezet az órarended összeállításában. Meg van adva, hogy az adott félévben mik a kötelező és a szabadon válaszható tárgyak, valamint, hogy összesen hány kreditet kell teljesítened, és ezeket ízlésed szerint kombinálhatod. És a kötelező gyakorlatok kivételével, hogy rosszra csábítsalak benneteket, ezek kihagyhatók, nem muszáj minden egyes előadás minden 1,5 óráját végigülni, mert előfordul, hogy sajnos nem ér semmit, a tárgyhoz kapcsolódó jegyzetből vagy ajánlott olvasmányokból (és a felsőbb évesektől lopott anyagokból) fel lehet készülni a vizsgákra vagy beszámolókra.

Ha sikerült az órarend elkészítése (miután az idegrendszered nagy részét feláldoztad rá), akkor indul az élet! Rengeteget kell majd tanulni, sok olyan tárgyad lesz, aminek úgy érzed, hogy semmi köze a szakhoz, de nem szabad feladni. Rengeteg könyvet kell majd elolvasni, megtanulni, de ezáltal több leszel! Íratkozz be a könyvtárba, menj el egyetemi klubokba, időnként egy-két buliba (de ne arról szóljon az egész, hogy a szüleid pénzét költöd és húzod az időt!), esetleg vállalj diákmunkát vagy önkénteskedj! Az egyetemi időszak remek lehet, ha ügyesen kihasználod és beosztod az idődet. Szerezz barátokat, legyél szerelmes, randizz, menj el később szeniornak, vagy legyél HÖK-tag, rajtad múlik, hogy mennyire nyílsz meg és használod ki a lehetőségeket!
Az egyetemi időszak az utolsó az életedben, amikor a felelősség még nem teljes egészében a tiéd, hiszen még a családod támogat, de a legelső, amikor már nem kötődsz a szüleidhez, önálló döntéseket hozhatsz és építheted a jövődet. Tanulj, szerezd meg a diplomát! 
Ne számíts rá, hogy azonnal olyan munkát találsz majd később, amiről álmodozol. Az egyetemi idő alatt meg kell próbálni kapcsolatokat kiépíteni, a legfontosabb, hogy a képességeidet csiszold, hogy miben vagy jó, mert ezek lesznek később a segítségedre. A lexikális tudás, az ötös jegyek fontosak, de az valódi, önálló életre való felkészülésben az egyetem segíthet a legtöbbet, ha okosan szervezed az életed.

Hajrá, gólyák, sok sikert!

Tovább

Mit főz az új háziasszony?

Költözés. Azaz hosszú napokon keresztül tartó szelektálás a régi holmik között, bepakolás, dobozolás, takarítás, ügyintézés, rohanás az ingatlanközvetítőhöz, az okmányirodába, végtelennek tűnő telefonálgatások a tulajdonossal, látogatás a rokonokhoz, elmesélni és megmagyarázni az eseményeket, felelni a rengeteg kérdésre. A nagy napon pedig segítő kezek, mosolyok, nevetések ("aztán nehogy elváljatok!"), negyven fok hőség, napsütés, bútorok, kartondobozok, könyvek szerteszét...
De vajon mi lett a magról nevelt dísznapraforgóval? A lakásból kipakolva még megvolt, és az utat is túlélhette, de aztán valahogy nyoma veszett szegénynek.
De beköltöztünk! Új, saját (jó, majdnem, albérlet) első közös fészek, minden szép és otthonos. Nyugodt környék. Ez persze köszönhető annak, hogy Herr Jozef (a közösképviselő bácsink) őrmesterként felügyeli a birtokát. Nincs zaj, piszok, kukázók, kéretlen látogatók az épületben. Minden tökéletes.

De!

Szóval, huszonkét éves vagyok, és sütöttem-főztem már életemben, óvodás koromban már paníroztatták velem a csirkecombot és megtanultam én még galambot is pucolni az egyik rokonunk tanyáján, tudom, hogy meddig kell főzni a rizst, hogyan pucoljak késsel krumplit, vagy készítsek rántást úgy, hogy ne legyen csomós a főzelék...de sosem kellett többfogásos ebédeket és díszvacsorákat egyedül készítenem. Kuktáskodtam én sokat anyum vagy  nagymamám mellett. De akkor csak a parancsokat követtem. Hogy fogom én etetni saját magam és a vőlegényemet is úgy, hogy minden étel finom legyen, laktató, ugyankkor változatos és tápanyagdús is? Hű, jobban féltem ettől, mint az egész új élettől és változásoktól! Nem ugyanaz szórakozásból főzőcskézni vagy sütögetni, mint, amikor muszáj megtenni.

Jól van, a reggeli meg vacsora nem nagy kunszt, legalábbis nálunk az a szokás, hogy ilyenkor jöhet a péksütemény, kenyér, kifli, zsömle, felvágott, szalámi, kolbász, virsli, rántotta vagy bármi más tojásból, esetleg gabonapehely, joghurt, kefír, tea, kakaó, tej. Ezt megoldom, egyszerű. Csak oda kell figyelni, hogy mindig legyen alapanyag például a szendvicshez a hűtőben.
Eddig nem igazán kellett erre koncentrálnom, mert benyúltam és voilá, éléskamra! De sajnos magától nem kerül be oda semmi. Folyamatosan figyelni kell, hogy mi van kifogyóban, mire lesz szükség másnap vagy a héten, hogy ne kelljen minden nap valami apróságért boltba szaladgálni.

De ha az ebédre gondolok...te jó ég! Hiszen ahhoz kell leves, meg második, néha sütemény, úgy az igazi.

Kezdjük a könnyebbel. Desszert nem kell minden nap, az hetente egyszer-kétszer elegendő, a többi napon egy túrórudi vagy valamilyen csoki és ki van elégítve a boldogsághormonok iránti igényünk. Bár túl sok igény nincs ezekre, együtt élő szerelmesekként.
De a témára visszatérve, érdekes, hogy a sütéstől nem félek. A piskóta a világ legegyszerűbb dolga, főleg úgy, ahogy én tanultam: veszünk mondjuk hat tojást, szétválasztjuk a két "összetevőjét", a fehérjét felverjük robotgéppel, jöhet bele apránként annyi evőkanál cukor, ahány tojással kezdtünk, utána ugyannyi evőkanál liszt, végül hozzáöntjük a tojássárgáját, összekeverjük, majd mehet a kivajazott és lisztezett tepsibe, előmelegített sütőbe. Beleszórunk mondjuk meggyet. Vagy egy másik lehetőség: felejtsük el a meggyet, kenjük meg a szépen megsült piskótatészta tetejét lekvárral és tekerjük fel.
Van gofrisütöm, azzal is pikk-pakk finom édességet lehet készíteni, vagy készíthetek palacsintát, muffinokat.

De jöjjön akkor az új háziasszony réme, a hús! Amiből elkészítjük az étkezések fő részét. Van szárnyas, sertés, marha. Meg hal természetesen, de én sajnos azt nem igazán kedvelem, szóval azt most nem veszem számításba.

Mit és hogyan főzzek? Mennyiből és hol vegyem? Mi számít kevésnek és soknak? Hogyan fűszerezem, mennyi só, bors, paprika kell rá, honnan fogom tudni? Kóstolással, rendben. És akkor biztosan sikerülni fog jól?

Rávetettem magam a netre: olcsó és egyszerű receptek. Találtam ilyen oldalt, szerencsére, ahol a hozzám hasonló kezdőknek nyújtanak segítséget. Nem fogok kakukktojásból meg kurkumából készíteni én semmit, maradok a családi, magyaros, hagyományos étkeknél. Olyan sok főzeléket vagy levest ismerünk mi, nem fogok kínait készíteni, bár az olaszos tésztákat nagyon szeretem.

Kinyomtattam a legjobbnak tűnő recepteteket és előzetesen kikérdeztem a szuperül főző édesanyámat is, hogy főzzük meg a csirkepörköltet vagy a húslevest, de hát élesben lehet ezt megtanulni.

Előbb-utóbb muszáj ebbe belevágni, és meg kell mutatnom a páromnak is, milyen háziasszony vagyok én! Tehát, húsok. Először a csirkemellel próbálkoztam. A T betűs nagy bevásárlóközpontban vettem meg az alapanyagot, fél kilósat. 
Szépen felvágtam kockákra, olajon megpirítottam, felöntöttem annyi vízzel, hogy éppen ellepje, aztán beleraktam két és fél csomag rizst (azt a kis zacskósat, amit négyesével árulnak dobozban, bármilyen márkájú lehet), hagytam rotyogni, hogy elfőjje a levét. Ha túl kevésnek látszik a víz, tehetünk még hozzá. Végül, amikor már megfőtt a rizs, felbontottam egy konzvernyi borsót és bele az egészet, kicsit még főztem és készen is van. Természetesen ne felejtsük el közben a sózást, borsozást és meg lehet bolondítani az egészet egy kis fűszersóval is. (Itt csaltam, mert nekem ez valamiért jelenleg még problémás, mindent sótlanul akarok csinálni, így a párom ízesített helyettem.) Isteni finom rizottó lett a végeredmény és őrült egyszerű! Két embernek két napra elég ebéd.

Van ennek egy másik változata is. Fél kiló darált marhahússal kezdünk (amit ne hagyjunk bent a mélyhűtőben, hogy aztán a főzés előtt tíz perccel jönnük rá, hogy ezt bizony ki kellett volna olvasztani). Ugyanúgy megpirítjuk, de ebben az esetben egy kis vöröshagymát felvágunk alá. Két húsleveskockát "megfőzünk" három deci vízben, és ezt öntjük rá a húsra, mikor az már szépen megpirult. Megy rá a rizs, végül pedig fél csomag zöldségkeverék. Összefőzzük még kicsit és kész az étel. Mellé ajánlok egy kis puha kenyeret is.

A következő, amit megpróbáltam, a sertéshús volt. Ebből is daráltat vettem. Rakott krumpli készült, kicsit másként. Hat darab nagyobb krumplit héjában felrakok főni. Én villával ellenőrzöm időnként, hogy megfőtt-e. Mikor kész, óvatosan kiveszem, és megtisztítom a héjától. A krumplikat ketté vágom, "kibelezem", majd beletöltöm az előzetesen sóval, borssal, kis fűszerrel összekevert darált húst. Egy jénai aljába mehet olaj, bele a félbevágott krumplik, és sütés! Mikor már majdnem kész, a tetejére kenek jó sok tejfölt (esetleg még sajtot). Nagyon olcsó, pillanatok alatt elkészíthető húsos étel lett a végeredmény!

A sült csirkecomb vagy csirkeszárny nem ijeszt meg, a panírozás pedig rémegyszerű: egy kis sózás az elején, hagyom állni, majd a liszt-tojás-morzsa trióban megforgatom.
Előtte nem árt megtisztogatni a megvásárolt húsokat, mert bármennyire is konyhakészen vesszük őket, szükség van a plusz pucolásra.

Ó, és ma kipróbáltam a krumpli főzeléket is, ami mellé jöhetnek a fent említett sült vagy rántott húsok!
Vagy ha már rántott: lehet máj, karfiol, gomba vagy sajt is.

Lassacskán remélem, kitapasztalok mindent a konyhában. A paradicsomlevest (bevallom, inkább paradicsomszószt) a (nálam jóval ügyesebben szakácskodó) vőlegényem segítségével sikerül már megcsinálni.

De kitartok mint újdonsült háziasszony, és nem fognak kifogni rajtam holmi sertések vagy marhák, de még a kapirgálók sem!

Tovább

Miért nem vezetek autót?

Igen, igen, tudom, hogy sokak szerint már alap dolognak számít mostanában egy jogosítvány, de nekem még csak vágyam sincsen annak megszerzésére. És hogy miért van ez így? Rögtön kifejtem, hogyan lehet négykerekű jármű nélkül létezni.

1. Van egy kétkerekűm

Másnéven kerékpárom. Vagy biciklim (K-val és nem pedig G-vel mondjuk/írjuk!). Ahogy tetszik. Jó, bevallom, egy négykerekűvel kezdtem űzni én is az ipart (tudják, van az a kisbicikli, amivel minden tökmag teper, a két pótkerékkel a hátsó részen), de eddig tökéletesen kiszolgált. Emlékszem, még amikor gyerekkoromban a rokonok utaztattak, a hátsó ülésen kuporogtam, és arra vártam, hogy mikor hajthatom én a sajátomat, de rég is volt...! De nem nosztalgiázom. A biciklinek rengeteg előnye van. Először is, nem kerül túl sokba, még a tartozékai sem, bár ez márkától függ, valamint, ha sáros erdei utakon akarunk közlekedni vele, akkor természetesen más az árkategória. Könnyen használható, pillanatok alatt mozgásba lendíthető (ha nem vagyunk lusták tekerni) és a karbantartása sem csillagászati összeg. Nem kell hozzá külön engedély, habár a KRESZ ismerete nem árt (igen, rátok gondolok most, össze-vissza kacskaringozó kerékpáros társaim). 
A városban, ahol élek, igen nagy népszerűsége van ennek a közlekedési formának, Badár Sándor humoristát idézve: "Kövessük a szentesiek szokásait, vegyük fel a ritmust és kerékpározzunk."

2. Szeretek sétálni

Nem okoz nagy problémát, ha gyalogolnom kell. Hóban, sárban, télen, nyáron, fagyban és kánikulában is szívesen járom az utcákat, legyen szó bevásárlásról, kutyasétáltatásról vagy munkába menésről. Amikor a korábban említett kétkerekű paripám nem működtethető, igen jó szolgálatot tesznek a lábaim. Testmozgásnak sem utolsó naponta pár kilométert legyalogolni, ráadásul közben lehet nézelődni, gondolkodni, lefotózni a mobilunkkal a szép fákat, madarakat, esőcseppet, hópihéket, füvet, satöbbi vagy kézen fogva andalogni a szerelmünkkel. Sétára fel, ne lustálkodjunk! Főleg, ha gyerekünk van. Iskolába menet még ki lehet kérdezni a leckét, hazafelé gyalogolva meg lehet beszélni a napi eseményeket, több minden szóba jöhet egy fél órás hazagyaloglás során, mint ha tíz perc alatt hazaszáguldunk az autóval.

3. Kisvárosban élek 

Ez talán az előző két okból is talán sejthető. Sosem értettem, hogy egy akkora városban, ahol kerékpárral vagy gyalog is maximum egy óra alatt el lehet jutni egyik végből a másikba és vissza, miért van szükség az autóra? Igen, tudom én, hogy esőben vagy a téli mínusz fokokban azért jóval kényesebben lehet közlekedni vele, de ezeket a napokat meg lehet oldani, sokan azonban teljesen indokolatlan időben vagy helyzetben is az autót választják. Ismerek olyat, aki az öt percre, a szomszéd utcában lakó nagyihoz autóval viszi át az unokát. Miért? És miért kell elmenni a város széli bevásárlóközpontba vásárolni, amikor tíz percnyire van a sarkon a kisebb bolt, ahol ugyanúgy megtalálható minden? 

4. Busszal vagy vonattal kirándulok

Nem egy helyen élem le az életem, ne tessék aggódni! Nagyon szeretek utazni és új helyeket, városokat, tájakat, embereket megismerni, de ehhez persze el kell menni messzire. Ilyenkor értelemszerűen nem a biciklimet veszem igénybe, bármennyire is szeretem. Én személy szerint inkább a vonatokat ajánlom mindenkinek. Már nem csak az oly ismert kék vasparipák "száguldanak" keresztül az országon (amelyeken nyáron hatszáz fok van és olvadni lehet rajtuk, télen meg mínusz ezer és megállnak a semmi közepén a fagyban), hanem nagyon modern és kényelmes vonatokkal is utazhatunk, kevés pénzért. Ezeken lehet mozogni, kinyújtóztatni a lábainkat, sőt még az illemhelyek is egészen jó állapotban vannak ám!
A buszozás véleményem szerint egy-két órás utazásokra a legmegfelelőbb. Megvan a hangulata a tömegközlekedésnek, én úgy gondolom. És most nem csak arra a nénire gondolok, aki végigcsevegi mellettünk az egész utat, hogy "bezzeg az ő idejében"...Kicsit talán elfogult vagyok, de páromat egy buszozás során ismertem meg és azóta a szívembe zártam e közlekedési formát.
A nagyvárosi tömegközlekedésről nem igazán tudok nyilatkozni. Párszor voltam Budapesten metrón, villamoson és trolibuszon és nekem kicsi káosznak tűnik, de abban, hogy kicsit más témára térjek, egyet kell értenem a környezetvédőkkel, hogy amennyiszer csak lehet, vegyük igénybe ezeket és ne növeljük a levegőszennyezést a személyautóinkkal.

5. Védjük a környezetet!

Az utolsó mondatom folytatása következik. Nem fogok most mélyen belemenni a témába, de azt be kell látnunk és észre kell vennünk, hogy a bolygót tönkretesszük. Szennyezzük a vizet, a földet, az állatokat, a növényeket, és mindenekelőtt az éltető levegőt. Tudom, hogy elenyészőnek tűnhet az a szennyező gáz, amit a saját autónk kibocsát magából. De adjuk csak ezeket össze! Ugye, hogy ha belegondolunk, mennyire másabb a kép? Nem azt mondom, hogy az autók az egyedüli okozói a bolygó fuldoklásának (elnézést, a bolygó sosem fog megfulladni, hanem MI leszünk azok, emberek, saját magunkat pusztítjuk el!), de az egyre gyakoribbá váló szmogriadóknak előidézői az autók, annak, hogy alig tudunk már tiszta levegőt belélegezni a nagyvárosokban. 

6. Az a fránya pénz

Nos, igen. Emlékszem, sok osztálytársam még középiskola alatt megszerezte a jogosítványt vagy a ballagásra kapott utalványt egy tanfolyamra, tehát a szüleik állták az összeget. Én akkoriban egyáltalán nem vágytam arra, hogy vezetni tanuljak, most pedig a vezetni tanulásra költendő összeg is gátat szab ennek. Össze lehet rá gyűjteni a pénzt, tudom, de ha belegondolunk, nem kevésbe kerül. Maga a jogosítvány, hogy vezethessek egy járművet, majd' kétszázezer forint is lehet. És akkor hol van az autó, amit majd használhatok? Szóval, nem, jelenleg nem megoldható számomra, ahogy sokak számára sem, akik pedig nagyon szeretnék a jogosítvány és szükségük is lenne rá.

7. Hol marad a bátorságom?

Pár évvel ezelőtt lerobbant az autó, amin utaztunk egy rokonommal, karácsony napján a autópályán. Nem sokon múlt egy karamból vagy egy súlyos baleset, és a havazásban, a jéghideg autóban kellett várnunk órákig a "megmentésünkre". Ezután hosszú ideig kisebb pánik tört rám, amikor autópályán kellett utazni a rengeteg jármű között. Bevallom, most sem érzem magam a legnagyobb biztonságban, ha autóba kel ülnöm. Nem a saját sofőrömben nem bízom ilyenkor, hanem az ittas vagy fáradt vezetőktől tartok, azoktól, akik felelőtlenül, veszélyesen irányítják az autóikat és közlekedési baleseteket okoznak. Szóval, sokszor belegondoltam már, hogy ha néha utasként is félek, akkor valószínűleg nem nekem találták ki, hogy autót vezessek.

8. Hiányoznak a lovak

Végére hagytam talán a legabszurdabb érvemet. Sajnálom, hogy nem abban a korban éltem, amikor mindenki lóháton vagy ló vontatta kocsikon közlekedett. A ló csodás barát volt, társaság, egy élőlény, esetleg társ, aki kiszolgált minket, évezredeken keresztül. Mi lett volna velünk, ha nincsenek a hátasaink, akikkel bejárhatjuk a végtelen messzeségéket, akik elvitték őseinket bármerre akarták? Lehet, hogy lassan, lehet, hogy meg kellett állni vele pihenni, lehet, hogy nem volt tökéletes "jármű", de talán a legnagyobb előrelépés volt az emberiség történetében, hogy háziasította ezeket az állatokat és velük hódította meg kezdetekben a világot. Mondják, hogy a vadnyugat történetét is nyeregben írták, és gondoljunk csak a fürge lovaikon nyilazó magyarokra! Milyen kár, hogy elfelejtettük barátainkat, akik oly hosszú időn keresztül utaztak velünk és értünk.

Ezek az érveim és magyarázataim, nagyon szubjektív vélemények. Tudom, hogy az autó hasznos találmány, de csak egyre gyorsítja egyébként is felgyorsult világunkat. Lehet, hogy hamarosan már a levegőben is repülhetünk majd velük, mindenesetre én inkább maradok a légdeszkánál. Maximum.

Tovább

Apa csak egy van-Interjú egy leendő apával

Egy gyermek vállalása két embertől függ, ideális esetben egy felnőtt pár közös vágya, döntése és természetesen kötelezettsége egy jövevény a családban. Elárasztanak minket az internetes blogok, könyvesboltok és újságos standok anyáknak és anyákról szóló történetekkel, tanulmányokkal, segítő és tanító célzatú írásokkal, kezdve a "Hogyan maradj fitt és csinos terhesség alatt és szülés után"-tól a "Mit csinálj, ha a két éves hisztizve elvágja magát a bevásárlóközpont padlóján?"-ig. 
És miközben nevetünk, sírunk vagy éppen komolyan elgondolkozunk ezeken a cikkeken, sokszor eszünkbe sem jut, hogy ott van még valaki...az apa!
Ő vajon mit érez, ha a pöttöm kislánya a fülébe súgja ezt a szót? Egy nőnek van 9 hónapja anyává érni, hiszen hosszú időn keresztül érzi magában a csöppséget, egy férfi azonban a születéskor válik apává. Vajon hogyan látja ő az életnek ezt a részét, amit mintha csak a nők vitatnák meg? 

Nos, megkérdeztem egy huszonnégy éves fiatalembert, aki - reményeim szerint - segít némi fényt deríteni arra, hogy korosztályának férfi tagjai miként gondolkoznak az apaságot illetően. 

Egy általános kérdés kezdésnek: az apa szó hallatán mi jut legelőször eszedbe?

Ő a családi biztonság megtestesítője, aki mellé egy keményebb nap után köré lehet gyűlni. Rá lehet dőlni, a mellkasára feküdni. A gyerek vagy az anya szempontjából mondom ezt. Az is eszembe jut róla, hogy ő az, aki a karjaiban viszi a gyerekét vagy gyerekeit az ágyba, majd kézen fogva megy a hálószobába a feleségével. A nappaliból.

És mi van akkor, ha az apának van kemény napja?

Ez nem zárja ki mindezt. Neki akkor is apaként kell viselkedni.

Tehát számodra az apaként viselkedni azt jelenti, hogy biztonságot adni.

Igen. Egy sóhajtásból meg kell értenie mindent. Leginkább tehát egy családi kép jut eszembe, hogy ha az apára gondolok. Elsősorban érzelmi biztonságot nyújt, de mivel fogyasztói társadalomban élünk a 21. században, ezért anyagi biztonságot is.

Sokan úgy gondolják, hogy leginkább az anya feladata az érzelmi háttér biztosítása a családban, de a te véleményed szerint az apáé is. 

Pontosan.

Mikor gondoltál először arra, hogy egyszer majd te is apa leszel és el kell látnod ezt a feladatot?

Gyerekként is megfordul már az ember fejében, hogy ha a családon elgondolkozik. Tudja, hogy ideális esetben ezt a szerepet be fogja tölteni, de csak akkor lehet konkrétabban elképzelni, hogy ha már meg van mellé az ideális párjelölt, akit el tud képzelni anyaként. Az ő vélt apaszerepe mellé.

Milyennek kell lennie egy ideális apának?

Figyeljen mindenre. Legyen kötelességtudó. Olyan képet alakítson ki magáról, hogy el tudjon neki mondani a család mindent. El is kell neki mondani mindent! Tudjon mindenről, még ha nem is hozza ezt az érintett tudomására. Nagyon tudatosan gazdálkodjon. Mindig törekedjen a család "vagyonának" növelésére, gyarapítására. Lehessen vele nagyon mélyen és komolyan elbeszélgetni, ugyanakkor humorizálni is, amikor annak helye van. Törekedjen arra, hogy a család intim zónáját alakítsa esztétikusan, tisztán, rendezetten, praktikusan és funkcionalistán.

Kicsit konkrétabban az apai szerepekről szeretnék kérdezni. Hogyan viselkedjen egy leendő apa a terhesség alatt?

Az első dolga az, hogy szarjon be! (Nevet). Majd ha a terhesség tényét tudomásul vette, rendezze le a fejében, hogy hónapokon belül ki lesz ő. Félni lehet, de az apai feladatok elől meghátrálni nem. Spóroljon ahol csak tud, ha nem akar pelenkát mosni. 

És hogyan segítsen a leendő anyának?

Merje megkérdezni tőle, hogy miben segíthet. És addigra már ismerni fogja annyira, hogy a szóbeli válaszokon túl a mélyebb tartalmakat is tudni vélje.

Mit gondolsz az apás szülésről?

Az apának a folyosón a helye. Izzadjon, legyen magas a vérnyomása, igyon k...a sok kávét és figyeljen a vércukorszintjére! Izguljon és érezze át az anya fájdalmait és örömeit. Ha pedig rendeződtek a "viszonyok", bújjon oda hozzá és tekintsen rá nagyon büszkén.

Miért ellenzed, hogy az apa is jelen legyen a szülésnél? Manapság nagy divat lett.

Szerintem az anya szempontjából nem jó, ha a férje szenvedni látja. Segíteni érdemben nem tud neki, esetleg a kezét fogni. Ha szemérmesebb a leendő anya, akkor pedig éppen elég teher neki a szülészorvos és szülésznő jelenléte. Arról nem is beszélve, hogy sok férfi rosszul lesz szülés közben, nem mindenki bírja a vért és kórházi közeget. Nem hiányzik még oda ez, a babára kell figyelni és a kismamára.

Mi véleményed szerint az apa feladata egy gyermek felnevelésében?

Amíg nem jár óvodába, szerintem addig az anya feladata leginkább a gyerek gondozása. De azután beszélgessen vele sokat, tanuljon meg hajat fonni és masnit kötni a hajába (igen, lányt szeretnék), mindig öltöztesse fel csinosan. Nevelje nőként, segítsen neki a nővé válásban, érzelmi és értelmi szempontból is. Legyen rá nagyon büszke, fogja a kezét. Vigye el az iskolába. Ha elkezd nőni, magyarázza el neki, hogy mit akarnak tőle a fiúk. Tanuljon vele, tanulja meg vele a tananyagot! Nevelje önállóságra. Jutalmazzon és büntessen következetesen. És minél hamarabb tanítsa meg gazdálkodni.

Mikor kell szerinted egy apának elengedni a gyermeke kezét?

Sokat formálni rajta 15 éves kora után már nem lehet (és lehet sokat is mondtam). Nyilván ameddig vele lakik, addig szinte mindent lát az életéből. De fel kell tudni fogni, hogy felnőtt és önálló és hozhat rossz döntéseket, amit ha belát, azután épülni fog belőle. Előbb vagy utóbb bekövetkezik az üres fészek szindróma, amit az apának az anyával ki kell tudni használni.

Mit gondolsz, hogy a korodbeli férfiak képesek lesznek-e olyan apává válni, mint amit Te itt elmondtál?

Én úgy látom, hogy az előttünk lévő generációk sem tudtak már többségében apává válni, ha a saját családomból vagy a barátaim családjából indulok ki. És ez fokozottan lesz igaz a mi és az utánunk lévő generációkra is, akik már a fogyasztói kapitalizmusban nőttünk fel, és születnek bele.

Miben látod pontosan a problémát?

Hozzászokunk és megszokjuk, hogy minden eldobható, lecserélhető, mindenből új kell, nem tudunk egy helyben maradni, mert ide-oda akarunk menni, a legkülönbözőbb helyekre, keresve a szórakozási lehetőséget. Nem tudunk otthon egy helyben megmaradni és gyarapodni. 

És az utolsó kérdésem: mit vársz legjobban az apaságban?

Hogy büszkén el tudjam kísérni kézen fogva az iskolába, és miután bekísértem, úgy forduljon vissza és úgy tekintsen rám, hogy:
"Apa, büszkék vagyunk egymásra!"

Tovább

NE ESS PÁNIKBA!

Hasznos tanács a mindennapokhoz, de a bolygóközi utazásokhoz is. Galaxis útikalauz stopposoknak. Ismerősen cseng? Igen, készült belőle egy film is (ami a könnyvvel összevetve olyan, mintha egy borsószemet hasonlítanánk a borsóraguleveshez), de ajánlom, hogy a könyvet vegyük a kezünkbe. Terjedelmes, nem egy napos olvasmány és igazán megmozgatja az agytekervényeket, de pont emiatt, és az intelligens poénokért megéri belevágni.

És miért pont a mai napon? Azonnal magyarázom. 
Május 25-e a híres-neves Towel Day, azaz Törölközőnap!

Douglas Adams, a mű írója 2001. május 11-én hunyt el, és a két héttel a halála utáni napot rajongói azóta minden évben a törölközőjüknek szentelik.

De miért is ennyire fontos ez a tárgy? Íme a magyarázat a kalandor űrutazók számára:

„ A lehető leghasznosabb dolog, amit csak magával vihet a csillagközi stoppos. Egyrészt komoly gyakorlati értéke van: beletakarózhatunk, hogy meleghez jussunk, míg átugrándozunk a Jaglan-Béta hideg holdjain; heverhetünk rajta, míg a Santagrinus-V ragyogó, márványhomokos tengerpartjain szívjuk a sűrű tengeri levegőt; felvitorlázhatjuk vele minitutajunkat, míg lefelé sodródunk a lassú, lomha Moth folyón; takarózhatunk vele, miközben Kakrafoon sivatagainak vörös csillagai ragyognak ránk; megnedvesíthetjük és fegyverként használhatjuk kézitusában; fejünkre tekerhetjük, hogy távol tartsuk a mérges gőzöket, vagy hogy elkerüljük a Traal bolygó Mohó Poloskapattintó Fenevadjának pillantását (észvesztően ostoba állat, azt hiszi, ha te nem látod őt, ő sem lát téged – annyi esze van mint egy cipőtalpnak, de nagyon-nagyon mohó); veszély esetén vészjelzéseket adhatunk vele, és természetesen beletörülközhetünk, ha még elég tiszta hozzá."

Elég magyarázattal szolgáltam, igaz? Nem is gondolná az ember, hogy milyen nagy dolog ez az egyszerű kis tárgy.

Egy kis tájékoztatót még adok a könyvhöz, hogy pontosan miről is van szó. 

A könyv egy homo sapiens, Arthur Dent kalandjait meséli el, ahogy jóbarátjával, a földön kívüli származású Ford Prefecttel, a Galaxis névleges elnökével, Zaphod Beeblebrox-szal, a majdnem-barátnőjével Trilliannel és egy depressziós robottal, Marvinnal az Arany Szív lopott űrhajón járják a világűr végtelenségét. A Földet, csodás kék lakóhelyünket ugyanis elpusztították a vogonok egy hiperűrút építése miatt. Útban voltunk sajnos. Hogy megmentése után, az egyetlen hímnemű emberként, szegény barátunk mi mindent él át például a Vendéglőben A Világ Végén vagy a bolygókészítő bolygón (igen!), azt inkább nem árulom el, Douglas Adams eredetijében elolvasható.

Főleg, ha hajt a kíváncsiság, hogy mi is a nagy válasz az "életre, a világmindenségre meg mindenre". Ígérem, meglepő lesz.

Maga a Galaxis Útikalauz Stopposoknak a könyvben lévő ismeretterjesztő könyv, amelyben minden információ megtalálható a bátor utas számára az összes bolygóról és azok létformáiról, hasznos tanácsokkal kiegészítve, a borítóján a legesleghasznossabbal: NE ESS PÁNIKBA!
A Földről csupán ennyi szerepel benne: Ártalmatlan. Ford ezt később így módosítja: Jobbára ártalmatlan.

Egy kedvenc idézet még a végére:

"Mióta ez a Galaxis létezik, hatalmas civilizációk születtek és pusztultak, születtek és pusztultak, születtek és pusztultak, s mindez olyan gyakorisággal történt, hogy hajlamosak vagyunk azt gondolni: az összes élőlény a Galaxisban
(a) fogékony a tengeribetegségre és az azzal rokon dolgokra, úgy mint: űrbetegség, időbetegség, történelembetegség meg miegymás, 
illetve 
(b) hülye."

Elnézést kérek.

És vigyázzanak a törölközőikre!

Tovább

A tíz lenagyobb dolog, amit egy kórházban dolgozva megtanulhatsz

Több mint másfél éve koptatom már a billentyűzetet egy vidéki kórház sürgősségi osztályán adminisztrátorként. Hogy mi mindent sikerült megtanulnom ennyi idő alatt?
Igen, a cholecystectomia vagy a centralis facialis paresis szó is előkelő helyet foglalt már magának a gondolataim között, de most másról lesz szó, nem a csodás latin kifejezésekről. Nos, nézzük csak!

1. A mentő nem szállítószolgálat

Magyarországon, legalábbis ebben a térségben, sajnos nagyon sokan még mindig abban a hitben élnek, hogy a mentési központot bármikor, bármilyen panasszal fel lehet hívni és azonnal megjelenik az ajtóban egy csillogó, sárga mentőautó. Sajnos ez nem így van, legalábbis nem kellene, hogy így legyen. Számos esetben indokolatlanul kell kivonulniuk, vagy olyan "beteget" kell beszállítaniuk a kórházba, aki jóformán csak lusta volt a háziorvosához elmenni, ezért a könnyebb utat választotta. Ezzel a viselkedéssel nem csak, hogy rengeteg pénzt vonnak el az egészségügytől, hanem adott esetben akár egy súlyos beteg szállítása is késlekedhet.
A mentőápolók és mentőtisztek nem taxisofőrként működnek, hanem azért, hogy ÉLETVESZÉLYES, AKUT eseteket ellássanak és a legközelebbi kórházban egy orvosnak átadják a beteget további ellátás céljából.
 

2. Az emberek a kórházban megváltoznak

Érdemes megfigyelni, hogy milyen védtelen helyzetbe kerül az emberi faj minden tagja, amint belép a fehér ruhások közegébe. Riadtak, félnek. Sokan ezt úgy mutatják ki, hogy dühösen rákiabálnak a körülöttük lévőkre (legyen az ápoló vagy akár az őt gyógyítani szándékozó főorvos), folyamatosan zsörtölődnek az ellátás milyensége miatt és szinte teljesen elveszítik a kontrollt önmaguk felett. Az irányítás valóban kiesett a kezükből, tehát érthető ez a viselkedés. Nagyon nehéz a kórházi dolgozóknak mindezt tolerálni, de mégis megteszik.

3. A szülők szeretik a gyermekeiket

Furcsa ez a megállapítás? Pedig a lista szempontjából igenis jelentős. Melyik kisgyermekkel nem történik baleset? Zúzódások, térdhorzsolások, törött ujjak a labda miatt, varrni való sebek. Mit tesz ilyenkor a szülő? Rohan a legközelebbi kórházba, gyermekét szorongatva. A szülő szeret, félt és fél. És mivel ő retteg, a porontya is így fog tenni, ezért aztán jön a sírás. "A doktor bácsi csak megnéz! Nyugodj meg, csak kapsz egy gipszet! Ne féljél, egy apró szúrás az egész!" Mennyi mondat, sokszor hasztalanul. A szülő szorítja a gyerek kezét és van, hogy ő ájul el az érzéstelenítő tű láttán, nem a kis beteg. Megesik ez. De kérjük a szülőket, hogy amennyire lehet, tanítsák meg, hogy a kórház nem kivégzőközpont, hanem segítségnyújtó hely.
(Hozzáteszem: mindig van kivétel, néhány apróság meg se mukkan, és bátran viseli a "kínzásokat" a betegvizsgálóban.)

4. A hozzátartozók a bajban mindig előkerülnek

Ezt nem kívánom nagyon részletezni. Néha sokan jönnek, néha csak az unoka kíséri be a beteg nagymamát, de általában ott vannak. Van, hogy jószándék vezérli őket, van, hogy kevésbé nemes elvek. Tűkön ülve várják az eredményeket, öt percenként aggódva telefonálnak, és a kórterem ajtajában kukucskálnak, hiába van kitéve a "Látogatási tilalom!" tábla. Mindenesetre, ahogy a Bakancslista című filmben Edward Cole kórháztulajdonos megjegyzi: "Van némi rálátásom a közegészségügyre. És állítom, hogy több embert csinálnak ki a látogatók, mint a kórokozók."

5. Az orvosok eszméletlenül okosak

Figyeltél már meg orvost munka közben? Úgy igazán? Nem? Akkor ajánlom, hogy egyszer tedd meg, és nem úgy, hogy közben a saját panaszaidra figyelsz. Feltűnt már, hogy milyen aprólékosan teszi fel neked a kérdéseket? Hogy minden szónak az anamnézis (kórelőzmény) felvételekor jelentése van? Hogy mindenféle beteggel, legyen az 90 éves demens néni vagy 20 éves bedrogozott fiatal, megtalálja a közös hangot?
Az orvosok egy életen keresztül tanulnak, fejlődnek, tapasztalnak. EGY EGÉSZ ÉLETEN KERESZTÜL! Lehet szidni őket, lehet velük elégedetlennek lenni, lehet utálni őket, de mégis ŐK mentik meg az életünket, a szeretteink életét, arra áldozva fel a sajátjukat, a szabadidejüket, az idegrendszerüket (bizony...), hogy segítsenek. Nekünk.

6. Az ápolók emberfelettiek

Ha van emberi lény, aki glóriát és szárnyakat érdemelne, az az ápoló. Legyen férfi vagy nő, emberfeletti teljesítmény, amit ők nap mint nap véghez visznek. Ágytálaznak, katétert tesznek fel, vénát szúrnak, szondát dugnak le, vért mosnak le a betegről vagy fel az ágyról, hajléktalant fürdetnek, hányást és hasmenést törölnek, pelenkát cserélnek, vérnyomást mérnek, EKG monitort figyelnek, etetnek, itatnak, felültetnek, lefektetnek, gyógyszert adnak be, injektiót szúrnak, infúziót kötnek be és cserélnek ki, öltöztetnek, levetkőztetnek, beteget nyugtatnak, hozzátartozóval beszélnek, ágyneműt cserélnek, papírokat töltenek ki, kapcsolatot tartanak az orvossal-beteghordóval-adminisztrátorral-röntgenessel-mindenkivel...Végig tudtad olvasni? Fárasztó, igaz? Hát még megtenni. Egy emberért, a betegért mindezt. Illetve, helyesbítek, egyszerre többért. Sokakért.
Ugye megérdemlik a glóriát és a szárnyakat? Azok segítségével legalább pillanatok alatt oda tudnának reppenni a beteghez a napi ezredik "Nővérke!" kiáltás hallatán.

7. Az emberek jók és összetartanak

Ha egy a közös cél, ha mindannyian ugyanazért kell, hogy küzdjünk, akkor igenis képesek vagyunk együttműködni! Sokan mondják, hogy az ember alapjaiban véve önző lény, és saját maga a legfontosabb számára. Hát, annak, aki így vélekedik, ajánlom, hogy figyelje meg egy sürgősségi osztály egy napját. Minden ott dolgozó azért munkálkodik, hogy a beteg bajára fény derüljön, meggyógyuljon. És ezért összedolgoznak, megvitatják a lehetőségeket, következményeket és megoldásokat. Segítik egymást, hogy végül a betegnek is segíteni tudjanak.
Az emberek véleményem szerint alapjaiban véve jók. Lehet, hogy megbántjuk egymást, lehet, hogy néha veszekszünk, de ha ott a feladat, mindenki minden erejét bevetve harcol. És teszi a jót, a legjobbat, hogy megmentsen egy embert.

8. Az élet túl rövid

Sajnos igen, ez volt talán a legelső, amit megtanultam. Amikor behoz a mentő a szociális otthonból egy idős nénit vagy bácsit, mindig elgondolkozom. Vajon mit élt át? Vajon szerette az életét? Boldog volt, vagy inkább szenvedett sokat? Megélte rendesen az éveit? Mi lehet a családjával? Sok idős ember megkeseredett, és ezt mindig sajnálattal látom. Nincs fény a szemükben. Lehet, hogy akkor már nekem sem lesz, amikor majd pakolnak egyik ágyról a másikra és fel sem fogom, hogy mi történik velem. Olyan rövidnek tűnik az egész. Mert olyan gyorsan vége van.
Időnként megjelenik egy-két kedves idős párocska, hogy ezt a szomorúságot valamelyest csillapítsa. Látszik, hogy szeretik egymást, hogy annyi sok éven keresztül kitartottak, és szépen felöltözve megjelennek együtt a kórházban, egymás kezét fogva. Ilyenkor újra bízni kezdek, hogy az élet még öregkorban is lehet szép és boldog, és csak azért, mert ez a rövid idő eltelt, egyáltalán nem szabad feladnunk.

9. A halál sokszínű

Igen, nagyon változatos. Nem megyek bele sem filozófiai, sem pszichológiai, sem vallási kérdésekbe most. Annyi bizonyos, hogy a mai világban nem könnyű a halállal szembesülni és igen kevés szó esik róla. Nem szabadna ennyire figyelmen kívül hagynunk, mert az élet része. Van, aki csendben és nyugodtan elalszik, valaki hosszú ideig várja a gyógyulást, míg végül az nem érkezik meg, valakit balesetben ér és mindent elönt a vér, valaki türelmetlenül várja, míg mások menekülnek előle. Mindenesetre, ha egy szerettünk olyan állapotba kerül, amikor az orvosok már azt mondják, nincsen sok ideje hátra, legyünk ott vele. Mi leszünk az utolsók, akikre gondolni fog, ezért, ha csak lehetséges, ne engedjük, hogy a kórház fehér fala legyen az utolsó, amit lát és a gépek pittyegése az utolsó, amit hall.

10. A kórház csodálatos

Végezetül egy lelkesítő kijelentés. Vannak hiányosságok az egészségügyben, vannak még javítanivaló dolgok, az igaz, de alpjaiban véve minden kórház maga a csoda. Már nem kell vajákosokat, kuruzslókat, a falu bölcsét felkeresnünk, ha bajunk van, hanem a XXI. századra az emberiség már eljutott arra a szintre, hogy képes gyógyítani. Minden nap harcolunk még a rákkal és más súlyos betegséggekkel, de úgy vélem, hogy végül mindenre lesz megoldás. Mert az ember "küzd és bízva bízik" minden egyes nap, felveszi a munkaruháját és beszáll a véget nem érő harcba, hogy jót tegyen és győzzön.

Tovább

Nagy dolog a kisembertől

Egész napos munka után, nyűgösen, életuntan lépkedek végig a szűk helyen. Negyven percet kell utaznom ezzel az ősi járművel, hogy hazaérjek. Tömött jármű, leghátsó sor. Már csak itt van szabad hely. Kinézek a piszkos ablakokon, odakint szürkület, a Nap éppen lebukik a felszántott földek mögé. Szép is ez az Alföld, bár estefelé ridegnek tűnik. Idebent pislákol a busz néhány apró lámpája, lágy félhomály van, amitől gyorsan elkábul az ember.
Mellém nagymama és egy hat éves forma kisfiú telepszik le. A kicsi folyamatosan csacsog. Kezdetben nem figyelek oda, de a kedves kis hang egyre jobban felkelti a figyelmem. A szemem sarkából odasandítok és hallgatózom. Barkóbáznak, fekete-fehér-igen-nemet játszanak, szóláncoznak. Nevetgélés, napi események elmesélése. Hosszú az út, minden szóba kerül. Hogy túrós csusza volt az ebéd az óvodában, hogy Lili elesett és sírt, és mama képzeld, nagyon csúnya seb lett a lábán, be is kellett kötni!
A kisfiú egyszer csak elhallgat, feltápászkodik, néz-néz maga elé hosszú másodpercekig, majd hangosan, értetlen hangon felkiált.
-Mindenki néz valamit a telefonján vagy a gépén!
Felkapom a fejem és körbenézek. Emberek a sötétben, félkómában, elmerülve a saját világukban, telefonokat nyomkodnak vagy behunyt szemmel zenét hallgatnak. Tényleg! Annyira hozzászoktam már ehhez a látványhoz, most valami mégis bökdös belülről. A kisfiú visszaül és mintha mi sem történt volna, beszél tovább a nénihez. Egy pisszenés sem hallatszik később sem, csak a kisfiú és a nagymama játéka.
Szégyenkezve fogom a telefonomat, amit úgy szorongatok, mint ha az életem függne tőle, majd elsüllyesztem a táskámba. Vajon mennyire lehet érthetetlen és értelmetlen ennek a fiatal emberkének, hogy senki sem a mellette ülővel foglalkozik, hanem egy szerkezettel? Mit gondolhat rólunk? Hiszen mi lehetne fontosabb, mint megbeszélni a nagymamával, hogy mi történt aznap, és mennyit lehet szórakozni buszozás közben...! Hiszen erre én is képes voltam! Hová tűnt az a kislány, aki imádott mesélni? És most miért nem teszem ezt? Miért merülök el ebben az ostoba gépben és írálok rövid üzeneteket a rokonaimak, ahelyett, hogy bekopognék az ajtajukon?
Hallgatom tovább a vidám párbeszédeket. Hogy kellene úgy jellemezni az éjszakai eget, hogy ne legyen benne a tiltott szó? Majdnem megszólalok, hogy segítsek a fiúcskának, de aztán mégsem. A fekete-fehér-igen-nem kegyetlen játék, de ő felveszi a harcot. Az út végéhez értünk. Szeretnék még mellettük maradni, hogy tovább tanuljak ettől a pici lélektől.
-De nekem tényleg hányingerem volt!
Nagymama csendesen válaszol valamit. A kisfiú bátor hangon felesel.
-De hát én szeretek mosolyogni...Nem tudom abbahagyni a mosolygást!
Ezután én sem. Mosollyal az arcomon dúródok előre az üléssorok között. Szerettem volna megmondani Neki, hogy köszönöm. Ismét megértettem, hogy mi is a nagy dolog az életben. És remélem, hogy nem felejtek el ismét túlságosan felnőtt lenni, és csekélységekkel foglalkozni.
 

Tovább