Hazánk költői és írói drága anyanyelvünk szépségeit alkalmazva sokszor, sokféleképpen emlékeztek meg az apákról.

Íme, néhány közülük:

Szabó Magda: Abigél

Az a pillanat, amikor megnyílt a páholyajtó, és neki egy csepp hideg áramlat érte a hátát, nyakát, aztán mozdult és reccsent egyet a pirossal kárpitozott zsöllye, ahogy apja leült mögöttük, többnyire boldogítóbb volt, mint maga a látott színdarab vagy zenedráma. Ha visszafordult a helyén, önmaga arcába mosolygott, az ő szürke szeme nézett vissza rá a tábornok arcából, az övéhez annyira hasonlító vonalú szemöldök alól. Még csak a hajuk is egyforma volt, hajszálaik anyaga, finomsága, éppen csak hogy a tábornoké őszülő, és a Gináé barna, szájuk, vonásaik, a foguk formája is azonos. Apa és lánya – bár Gina élete tizennégy éve alatt egyikük se fogalmazta meg ilyen nyersen, ilyen elsődlegesen – szenvedélyesen szerették egymást, és a világot voltaképpen csak akkor érezték teljesnek, ha együtt voltak.
 

József Attila: A Dunánál

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.

Gárdonyi Géza: Földre néző szem

Akinek a nyakát soha nem ölelte át kisgyermeki kéz, akinek sohse mondta gyermeki ajk: apám; aki soha nem remegett a halál árnyékában egy gyermekért, aki soha nem borult lelkében Isten elé a gyermek megmaradásáért hálából, az olyan ember töredéket kapott az érzések világából.

Hogy nő fel a fiú apa nélkül? Hiszen az anyák kezéből mindig romlottan kerül ki a világba a fiú. Ha egészséges, gaz kópévá válik, ha pedig beteges, hitvány pulykává. Az anyák csak a lányukat nevelhetik, a fiúkat nem.

Mikszáth Kálmán: A néhai bárány

Nem szabad a gyereknek minden kívánságát betölteni, mert megszokja. Márpedig az apa után az Élet következik, s az nem olyan bolond, hogy mindent elővarázsoljon a kirakatból, ami valakinek megtetszik.

Heltai Jenő: Apám

Én istenem, ha menni kell, 
Add, én is így mehessek el, 
Éjjel, sötétben, észrevétlen, 
Büszkén, magamban, ahogy éltem. 
Mikor az élet menekül, 
Haljak meg én is egyedül, 
Egy vén díványra ráborulva, 
És senkire se rászorulva, 
Mint az apám.

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

Egy délben, ősszel, meghalt apám. Erővel halt meg, méltósággal és példásan. Mintha megmutatta volna, hogyan kell meghalni. - Kezeim között halt meg, s ettől a pillanattól módosult halálfélelmem; nem félek már úgy, s nem a haláltól félek, nem attól az ismeretlentől, borzalmastól; inkább csak az életet sajnálom itt hagyni, az élet ízét és illatát követelem a halálon; de abban a pillanatban, mikor apám behunyta a szemeit, megértettem, hogy a halál nem rossz és nem jó, nincs semmiféle jellege.

Tóth Árpád: Ott kint a télnek bús haragja...

Szívem virágit nyújtom át itt, 
S kívánom szívből igazán: 
Az Isten éltesse sokáig
Az én jó, kedves jó Apám!

Móricz Zsigmond: Árvácska

Akinek gyereke van, nem vénülhet meg, annak gondoskodni és idegeskedni kell.

Karinthy Frigyes: Gőgicse

Az emberek, ha idősebbek lesznek, és rájönnek, hogy senki se hallgat rájuk, bosszúból gyereket szülnek maguknak, hogy legyen valaki, aki előtt játszhatják a felnőttet és mindentudót.

Ady Endre: Anya és leánya

Kis lyányom, szörnyü ez az Élet,
Csupa örökség s csupa vád.
A te jövődért izzad, harcol
Édes apád.

Radnóti Miklós: Ikrek hava

Mikor a hangot hallom, mindig este van és ég a lámpa. Ha a hangot hallom, az asztalnál apa ül, kigombolt, fakó katonakabátja mögül kifehérlik az ing.

Weöres Sándor: Kisfiúk témáira

Apukám házat épít.
Először a kéményt, borzasztó nagy füsttel.
Aztán a ház tetejét.
Azután aztán az ablakokat,
nem látunk át rajtuk, olyan feketék,
csak a falakon látok keresztül, mivel még nincsenek.
De meg kell építeni a falakat is,
meg a szobákat külön-külön.
Mikor a ház leér a földig,
apukám azt mondja: Ujjé!

Petőfi Sándor: A jó öreg kocsmáros

Alkonyúló félben van már élte napja,
S ilyenkor az ember nyúgodalmat óhajt,
S őreá, szegényre, a szerencsétlenség,
Őreá mostan mért legtöbb gondot és bajt.
Fáradoz napestig, vasárnapja sincsen,
Mindig későn fekszik, mindig idején kel;
Mint sajnálom én e jó öreg kocsmárost…
Áldja meg az isten mind a két kezével!

Biztatom, hogy majd még jóra fordul sorsa;
Ő fejét csóválja, nem hisz a szavamnak.
"Úgy van, úgy" szól később, "jóra fordul sorsom,
Mert hisz lábaim már a sír szélén vannak."
Én elszomorodva borulok nyakába,
S megfürösztöm arcát szemeim könnyével,
Mert az én atyám e jó öreg kocsmáros…
Áldja meg az isten mind a két kezével!