Egész napos munka után, nyűgösen, életuntan lépkedek végig a szűk helyen. Negyven percet kell utaznom ezzel az ősi járművel, hogy hazaérjek. Tömött jármű, leghátsó sor. Már csak itt van szabad hely. Kinézek a piszkos ablakokon, odakint szürkület, a Nap éppen lebukik a felszántott földek mögé. Szép is ez az Alföld, bár estefelé ridegnek tűnik. Idebent pislákol a busz néhány apró lámpája, lágy félhomály van, amitől gyorsan elkábul az ember.
Mellém nagymama és egy hat éves forma kisfiú telepszik le. A kicsi folyamatosan csacsog. Kezdetben nem figyelek oda, de a kedves kis hang egyre jobban felkelti a figyelmem. A szemem sarkából odasandítok és hallgatózom. Barkóbáznak, fekete-fehér-igen-nemet játszanak, szóláncoznak. Nevetgélés, napi események elmesélése. Hosszú az út, minden szóba kerül. Hogy túrós csusza volt az ebéd az óvodában, hogy Lili elesett és sírt, és mama képzeld, nagyon csúnya seb lett a lábán, be is kellett kötni!
A kisfiú egyszer csak elhallgat, feltápászkodik, néz-néz maga elé hosszú másodpercekig, majd hangosan, értetlen hangon felkiált.
-Mindenki néz valamit a telefonján vagy a gépén!
Felkapom a fejem és körbenézek. Emberek a sötétben, félkómában, elmerülve a saját világukban, telefonokat nyomkodnak vagy behunyt szemmel zenét hallgatnak. Tényleg! Annyira hozzászoktam már ehhez a látványhoz, most valami mégis bökdös belülről. A kisfiú visszaül és mintha mi sem történt volna, beszél tovább a nénihez. Egy pisszenés sem hallatszik később sem, csak a kisfiú és a nagymama játéka.
Szégyenkezve fogom a telefonomat, amit úgy szorongatok, mint ha az életem függne tőle, majd elsüllyesztem a táskámba. Vajon mennyire lehet érthetetlen és értelmetlen ennek a fiatal emberkének, hogy senki sem a mellette ülővel foglalkozik, hanem egy szerkezettel? Mit gondolhat rólunk? Hiszen mi lehetne fontosabb, mint megbeszélni a nagymamával, hogy mi történt aznap, és mennyit lehet szórakozni buszozás közben...! Hiszen erre én is képes voltam! Hová tűnt az a kislány, aki imádott mesélni? És most miért nem teszem ezt? Miért merülök el ebben az ostoba gépben és írálok rövid üzeneteket a rokonaimak, ahelyett, hogy bekopognék az ajtajukon?
Hallgatom tovább a vidám párbeszédeket. Hogy kellene úgy jellemezni az éjszakai eget, hogy ne legyen benne a tiltott szó? Majdnem megszólalok, hogy segítsek a fiúcskának, de aztán mégsem. A fekete-fehér-igen-nem kegyetlen játék, de ő felveszi a harcot. Az út végéhez értünk. Szeretnék még mellettük maradni, hogy tovább tanuljak ettől a pici lélektől.
-De nekem tényleg hányingerem volt!
Nagymama csendesen válaszol valamit. A kisfiú bátor hangon felesel.
-De hát én szeretek mosolyogni...Nem tudom abbahagyni a mosolygást!
Ezután én sem. Mosollyal az arcomon dúródok előre az üléssorok között. Szerettem volna megmondani Neki, hogy köszönöm. Ismét megértettem, hogy mi is a nagy dolog az életben. És remélem, hogy nem felejtek el ismét túlságosan felnőtt lenni, és csekélységekkel foglalkozni.