- Nem szánod őket?
- Ugyan miért kellene? 
- Mert minden egyes alkalommal rémisztő félelmet keltesz bennük, amikor megjelensz.
- Ez nem az én hibám. Ilyen a természetem.
Sűrű csöndbe burkolóztak. A mély, áthatolhatatlan ködben elveszett a világ. A fák, amik néhány héttel korábban még narancs, barna és vörös színpompával búcsúztak el a napfénytől, most élettelen, kopár karokként meredeztek a fekete ég felé. A két alak továbbra is mozdulatlanul ült. 
- Nem gondolod, hogy időnként talán szünetet tarthatnál? Vagy megkímélhetnéd néhányukat?
- Nem. Feladatot kaptam, amit el kell végeznem. Te pontosan tudod, hogy mit jelent ez.
A kérdező mereven nézte a korlátokon túl lassan hömpölygő folyót. Fekete csuklyája elrejtette körvonalait, de észrevehetőbb volt, mint a mellette ülő alak, aki szinte elfolyt a leszálló sötétségben. Ismét megszólalt, hangja keveredett a csupasz fák sóhajaival.
- Nem maradhatnak örökké itt. Meg kell becsülniük az időt, amit kapnak. Ha nem léteznék én, ugyan mennyire igyekeznének? 
- Igazad lehet. De te is tudod, hogy én tovább viszem őket. Mi ennek az egésznek az értelme? 
- Értelme? Mindegyik mást fog felelni. De mindig van, volt és lesz. Akárcsak ők, én és te is. A kezdet, a vég és ami utána következik. Azt az utat te járod végig velük. 
A csuklyás alak ránézett a mellette ülőre. 
- Te kíváncsi vagy rá, mi van ott?
Hangjában izgatottság bujkált, kész volt arra, hogy magával vigye a láthatatlan alakot is.
- Nem, ne is próbálkozz. Maradok a madarak között, ahelyett, hogy arról álmodjak, egyszer szárnyaim nőnek. Az én helyem itt van. 
Egy ideig még némán ültek a fagyos padon, az egyre dermesztőbbé váló éjszakában. A láthatatlan alak lassan megmozdult.
- Ideje indulnunk. Sokan várnak még ránk. 
- Legalább megpróbálhatnád néha elmondani nekik, hogy én is érkezem. Hogy ne rémüljenek meg, hiszen velem jönnek tovább.
- Az csorbát ejtene a rossz hírnevemen. 
A csuklyás erre ravasz mosolyra húzta a száját, majd szorosan egymás mellett lebegve eltűntek a hajladozó fák alatt.