Szörnyetegként élni, vagy jó emberként meghalni?

Vajon melyik a jobb?

Teszi fel a kérdést a Viharszigeten elterülő Ashecliffe Elmegyógyintézetben Teddy Daniels.

A filmben, illetve az annak az alapjául szolgáló, 2003-ban megjelent Dennis Lehane írótól származó, mára kultikussá vált műben, Teddy Daniels szövetségi rendőrbíró az újonnan kinevezett társával, Chuck Aule-lal a szigetre utazik, hogy nyomára bukkanjanak egy zárkájából megszökött elmebeteg bűnözőnek. Az Achecliffe ad otthont ugyanis azoknak a gyilkos őrülteknek, akikről minden más kórház, elmegyógyintézet és börtön már lemondott.

De vajon hogyan szökhetett meg a zárkájából, és hol rejtőzhetett el az elítélt, szerencsétlen nő a kietlen szigeten? Mi történik a hírhedt C Részlegben? Miért veszi körül az üresnek tűnő világítótornyot elektromos kerítés, és miért vannak ott felfegyverzett őrök?

Minél közelebb kerül a nyomozó a titokhoz, annál inkább gyanússá válik a sziget. Teddy Daniels egyre elszántabban keresi a megoldást, de egyre inkább nyomasztó titkokba és hazugságokba ütközik. 

Rájön ugyanis arra, hogy a szigeten kísérletek folynak. A lobotomia során "zombikat" gyártanak, vagyis néhány idegszál megbolygatása, illetve eltávolítása után magukról semmit sem tudó, lényüktől (őrületüktől?) megfosztott betegek kerülnek ki az elmegyógyintézet műtőasztalairól. Az ápolók, orvosok, biztonsági őrök és igazgatók mind tudják, hogy a sziget valójában egy kísérleti helyszín, ahol kutatások folynak arról, hogyan lehetne az emberi agyból száműzni a fájdalomért, éhségért, szeretetért felelős területeket, hogy engedelmes, tulajdonképpen robotként működő katonákat hozhassanak létre. És kik lennének erre a legmegfelelőbb alanyok a senkinek sem kellő, beteg embereknél? Legalábbis Teddy Daniels szerint. Hogy ez mennyire az ő őrületének játéka, vagy józan ítélőképességének következménye, azt a könyvolvasókra, illetve a filmnézőkre bízom, számtalan teória kering ezzel kapcsolatban.

A történet ugyanis azzal zárul, hogy Teddy (vagy talán a neve inkább Andrew Laeddis?) számára rendezték meg az pszichiáterei az egész színjátékot (Chuck, a társa valójában a kezelőorvosa), és valójában ő az a bizonyos szökött, rejtélyes rab, aki után nyomoz. Mivel évekkel korábban gyilkosságot követett el (megölte feleségét, aki mániás depressziója miatt végzett három gyermekükkel), a saját tudata önmaga ellen fordult, a tettét nem volt képes beismerni, ezért kitalált egy világot, amelyben ő a hős, és nem a rossz fiú. Az orvosai próbálják meggyógyítani, elhitetni vele, hogy kísérletek nincsenek és ők csupán segíteni akarnak rajta.

De vajon mi történt Teddyvel? 

"Nem vagyok őrült. Egyáltalán nem. Természetesen mi mást mondhatna egy őrült? Ez a hátborzongatóan kafkai zsenialitása a helyzetnek. Ha az ember nem őrült, de rajta kívül mindenki úgy tudja, hogy az, akkor minden tiltakozásával az ő malmukra hajtja a vizet. Ha egyszer őrültnek bélyegzik az embert, akkor minden olyan cselekedet, amely normális esetben ennek az ellenkezőjét bizonyítaná, könnyedén beilleszthető egy olyan értelmezési rendszerbe, ahol viszont elmebetegség tényét támasztja alá. Az ember határozott ellenkezése tagadásnak minősül. A valós félelmeit téveszmének, a túlélési ösztönöket pedig védekezési mechanizmusnak bélyegzik. Csapdahelyzet. Valójában halálra ítélik az embert. Ha egyszer bekerülsz, sosem jutsz ki."

Az emberi elme különleges dolgokra képes. A filmben az igazgató által elhangzott "nem döntés kérdése a józan ész, ahogyan az sem, hogy elveszítjük" félelmetes igazság. 

A filmet először megnézve, illetve a könyvet elolvasva Teddy nézőpontját ismerjük meg. Minden abszolút reálisnak és értelmesnek tűnik, vele együtt haladunk a nyomozással, nem tűnik fel, hogy valami nem stimmel, elhisszük, hogy a sziget egy gonosz hely, ahol nácik kísérleteznek. A beteg elme pontosan így működik. A saját világában minden valódi: ha szörnyeket lát, azok valósak, ha a hangok azt súgják, te vagy a normális, mindenki más bolond, ne bízz bennük, akkor ennek az ellenkezőjéről lehetetlen meggyőzni. 
Ha újra végigmegyünk a történeten, tudva a végét, hogy Teddy egy sérült lélek, valamint, hogy egy téveszmét ültetett el az agyában a szigeten történő nyomozásról (hiszen én a szökött rab miatt kerültem ide, nem azért, mert őrült vagyok és gyilkos!), akkor észrevesszük az apró furcsaságokat. Az ápolók unásig hallották már a játékát, nem foglalkoznak vele, a műanyag pisztolyával és hamis jelvényével, a többi beteg pedig retteg már a nevétől is, mert agresszív és nekik támad...

De mikortól válik valaki egy rögeszme rabjává, a saját elméjének börtönét mikor hozza létre? 

Teddy esetében a gyilkosság, szeretett feleségének hirtelen felindulásból történő megölése okozta mindezt. Szerette, de mégis a halálát okozta, miután gyermekei holttestét kihalászta a jeges tóból. Mi ez, ha nem ok arra, hogy az emberi agy létrehozzon egy önálló, belső világot, amelyben minden szép és rendezett, ahol ő a jó, nem a rossz? Saját életének védelmében, hogy önmagát ne pusztítsa el, az agya bámulatos módon felépített egy valóságot, ahol mindenki bolond, csupán ő a normális. Mindenki ellene van, akik igazából segíteni akarnak rajta, de világának hazugsága miatt a neki nyújtott segítséget nem fogadja el és mindinkább elsüllyed elméjének sötét bugyraiban.

Sok hasonló történt és történik a világban. Kezdetben a külöböző elmebajokat nem tudták kezelni, az őrültnek bélyegzett embereket életük végéig valamelyik hírhedt intézetben tartották bezárva. Mikor már megjelentek a különböző gyógyszerek, nyugtatók, valamennyire javult a helyzet, de a leszedálás, illetve a gyógyszerfüggőség sem megoldás az elmét érintő betegségekre. És ahogyan a Viharszigeten történik (vagy nem történik), lobotomiát is gyakorta végeztek a szerencsétlen dühöngő, agresszív betegeken. Valamint nem egyszer fordulhatott elő olyan, hogy valakit csupán őrültnek bélyegeztek, de utalva a fenti idézetre, agyának épségét bebizonyítani nem volt képes, ezért egy életen át szenvedett.
És ne felejtsük el azt, hogy a pszichiátriai betegek kezelésének során valóban folytak kísérletek, az agyat tanulmányozó és megbolygató műtétek segítségével lehetett csak többet megtudni az akkori orvosoknak és később segítséget nyújtani az ápoltaknak.

Végezetül tehát: az elme bajai súlyos betegségek, melyekre még ma sem igazán születtek valós, hatásos megoldások, hiába léteznek már gyógyszerek, ezek csak a tüneteket nyomják el, és hatástalanítják azokat, végleges megoldást nem nyújtanak. A Pszichiátriai Osztályokon napjainkig küzdenek az emberi elme különleges szüleményeivel.

A kérdésre válaszolva pedig, mindenki döntse el maga: jobb-e a saját elménk hibájáról nem tudva, boldogan élni egy általunk teremtett világban, úgy, hogy közben a külvilág őrültnek tart, vagy jobb-e inkább elveszíteni a tudatunkat, és élni a környezetünkre ártalmatlan emberként?

Tovább

Friss hús az egyetemen, avagy jönnek a gólyák!

Nem olyan régen kihírdették a felvételi ponthatárokat a főiskolai és egyetemi képzésekre. Sokan örülnek, sokan szomorúak most, de annyi biztos, hogy szeptembertől több tízezer diák kezdi meg tanulmányait a "nagybetűs életben". A facebook idővonalamon látva a sok-sok ezzel kapcsolatos bejegyzést, megosztásokat, lájkokat, reményteli ujjongásokat és különféle jókívánságokat, nem tudtam figyelmen hagyni a felmerülő gondolatataimat és érzéseimet.
Én nem a gratulációval kezdeném, hanem azzal, hogy gyerekek, kössétek fel a gatyátokat, mert most kezdődik minden! A bekerülés semmi ahhoz képest, ami a későbbiekben vár rátok! 

Négy évvel ezelőtt (hogy ez most az ősidőknek minősül-e vagy szinte tegnap volt, azt nem tudom eldönteni magamban) én is keresztül mentem ezen a mizérián, és néhány jótanáccsal, véleménnyel, kritikával szeretnék szolgálni az izguló gólyáknak és szüleiknek egyaránt.

Először is: remélem minden fiatalnak sikerült a számára legmegfelelőbb szakot kiválasztania még hónapokkal korábban, és a várakozásainak megfelelő egyetemre bekerülni. Sajnos hónapokkal később, a tanulmányi idő alatt fog csak kiderülni, hogy jó döntés volt-e az adott város/egyetem/szak. Tudom, hogy sokan vannak, akik időben felkészülnek arra, hová fognak menni- rokonok, barátok által ismerhetik jövőbeli tanulmányaik helyszínét-, de ahogy én évekkel ezelőtt a saját évfolyamomban láttam, nagyrészt zsákbamacska volt a választásunk. Utána lehet olvasni az iskolának, el lehet menni nyílt napra, de a kezdéskor fog a valóságra fény derülni, ezért egy kis "csalódásra", ami persze pozitív is lehet, fel kell készülni. A legfontosabb, ami kiderül majd, hogy a diák mennyire ismeri önmagát, ki tudta-e választani a számára legideálisabb szakot, mennyire érvényesült a döntésben a szülei vagy barátok véleménye, esetleg akarata.
Az én véleményem szerint itt van egy kis probléma a rendszerben, mert tizennyolc-tizenkilenc évesen nem sokan tudjuk, hogy mi is a legmegfelelőbb számunkra. Nagyon kevés az a fiatal felnőtt, aki annyira pontosan tisztában van a képességeivel, a későbbi terveivel és vágyaival, hogy tökéletesen tudja, melyik egyetem való neki. Arról nem is beszélve, hogy az egyetemi jelentkezések idején zajlanak a szalagavatók, érettségire készülések, sokan ilyenkor nyelvvizsgával, tanulmányi versenyekkel próbálnak még plusz pontokat szerezni, és ezért a jelentkezés sok esetben halasztódik és az utolsó pillanatban "találomra" lesz bejelölve a szak.

Hogyan lehet felkészülni az egyetemre? 

Mikor megérkezik az a bizonyos boríték az értesítéssel, valószínűleg lesz benne egy levél a közelgő gólyatáborról. Teszek egy kis kitérőt, mert úgy vélem, hogy ezt a témát részletesen tárgyalni kell.

Nagyon sok rosszat lehet hallani ezekről a táborokról, vagyis, hogy pontosítsak, szinte csak azt lehet, gondoljunk csak a pár évvel ezelőtti erőszakolós botrányra. Az első pont, amit kiemelnék, hogy minden egyetem és minden szak más. Nyilván nem tudom, hogy egy építészmérnöki vagy egy bölcsész szakos gólyatábor milyen. Vannak olyan táborok, ahol a Balaton-partra viszik a gólyákat és egy folytonos bulizás a hét, vagy extrém helyszínekre sátorozni, én egy közepes méretű egyetem mezőgazdasági karának a táborában vettem részt, amit a campus területén tartottak. Családias volt, baráti és nagyon szerehető, maradandó szép élmény. Amit nekünk első percben elmondtak, hogy "ami a gólyatáborban történik, ott is marad". Kedves szülők! Tény, hogy egy gólyatábor szólhat csúnya szóval mondva a züllésről, de könyörgöm, hány olyan húsz éves van és volt a történelem során, aki ha kiszabadul a megszokott környezetéből, elkerül egy ismeretlen helyre, új emberek közé, nem engedi el magát és élvezi felszabadultan az életét? Rengeteg vicces játék és vetélkedő egy ilyen tábor, csupa nevetés és mosoly minden! A legfontosabb, hogy a kisgólya legyen felkészítve arra, hogy okosan, éretten álljon a szórakozáshoz, és tudja, hogy bármilyen feladatra, bármilyen felkérésre vagy parancsra mondhat nemet.  A gólyatábor nem kötelező, és el is lehet jönni onnan, ha nem tetszik. De én ajánlom mindenkinek, aki nem introvertált, hogy ne hagyja ki. A szeniorokon (vagy főgólyákon), akik a felső évesek, a tábor irányítói, nagyon sok múlik. Ők azért vannak ott, hogy szórakoztassák az újakat és mindent megtegyenek a beilleszkedés érdekében. Úgy össze tud kovácsolni ez a pár nap egy baráti társaságot, vagy a mi esetünkben, egy egész szakot, ami pótolhatatlan, nem szabad belőle kimaradni. A felsőbb évesek rengeteg információval szolgálhatnak (ideális estben) az egyetemi életről, a tárgyfelvételről, tanárokról, ami szintén hasznos lehet a későbbiekben. 
A legfontosabb, hogy a gólyatáborba úgy menj, hogy fel legyél készülve minden furcsaságra. Legyél bátor, kezdeményező, nyitott, igazi barátokra és talán szerelemre is lelhetsz, ha nem azért mész, hogy részegen fetrengj a földön. Ügyesen, okosan kisgólyák, nem szabad félni! Biztosan lesz egy-két olyan ember, akivel jól fogod érezni ott magad, hiszen mindenki kíváncsian, izgatottan megy oda, ismeretlenek lesztek egymásnak, de a hét vagy pár nap végére ez teljesen meg fog változni, és az első előadáson már tudsz ki mellé ülni az egyetemen. A gólyatábor az első kapu, ami az egyetemre vezet, ki lehet kerülni, de nem éri meg. 

Sok esetben a gólyatábor ideje alatt történik meg a beíratkozás, de van, hogy külön kell bemenni az egyetemre egy adott időpontban.

Ha ez megtörténik, akkor jön a következő feladat: a szállás. Ha nem vagy olyan szerencsés, hogy otthonról bejárhatsz az egyetemre, akkor szükséged van kollégiumi szobára vagy albérletre. Előbbi olcsóbb, az utóbbi kényelmesebb. A kollégiumokban általában megtalálható egy büfé, kisbolt, mosoda, tanuló helyiség, konyha, társasági embereknek és szegényebb családokból származó fiataloknak megfelelő. Sajnos vannak olyan szobák, ahol négy-öt diák is el van helyezve, ezekben értelemszerűen nehezebb tanulásra időt találni, amikor senki nem zavar és nyugalom van. A bekerülés függ sok mindentől, családi helyzettől, utazási távtól, és később még a tanulmányi eredménytől is, de gólyákat általában el tudnak helyezni minden egyetem kollégiumába. 
Az albérletek árai az egyetemi városokban nagyon magas összegekig felmennek, de lakótársakkal megfizethetőek. 
A különköltözéssel lesz néhány tennivalótok: meg kell tanulni legalább alapszinten főzni (nem szabad minden nap pizzát rendelni vagy péksütit enni!), takarítani kell és mosni (de ha annyira elzárkózol ettől, hétvégén hazaviheted anyának, ő biztosan megcsinálja). És természetesen alkalmazkodni kell a környzetedben lévő emberekhez. Banálisnak tűnhet, de egy kollégiumban rengetegen vannak, zaj, tömeg, folytonos nyüzsgés, az albérletben pedig lakótársak, akik időnként biztos hoznak fell barátokat vagy a párjukat, és az évek alatt összeszokott családi viszonyok után szokatlan lesz mindez, higgyétek el.

Ami az utolsó nagy lépés, az a tárgyfelvétel. Neptun vagy ETR, meg fogjátok ismerni e két csodás rendszer egyikét. A nagy szerencse az egyetemi tanulmányok alatt, hogy kapsz egy kis szabad kezet az órarended összeállításában. Meg van adva, hogy az adott félévben mik a kötelező és a szabadon válaszható tárgyak, valamint, hogy összesen hány kreditet kell teljesítened, és ezeket ízlésed szerint kombinálhatod. És a kötelező gyakorlatok kivételével, hogy rosszra csábítsalak benneteket, ezek kihagyhatók, nem muszáj minden egyes előadás minden 1,5 óráját végigülni, mert előfordul, hogy sajnos nem ér semmit, a tárgyhoz kapcsolódó jegyzetből vagy ajánlott olvasmányokból (és a felsőbb évesektől lopott anyagokból) fel lehet készülni a vizsgákra vagy beszámolókra.

Ha sikerült az órarend elkészítése (miután az idegrendszered nagy részét feláldoztad rá), akkor indul az élet! Rengeteget kell majd tanulni, sok olyan tárgyad lesz, aminek úgy érzed, hogy semmi köze a szakhoz, de nem szabad feladni. Rengeteg könyvet kell majd elolvasni, megtanulni, de ezáltal több leszel! Íratkozz be a könyvtárba, menj el egyetemi klubokba, időnként egy-két buliba (de ne arról szóljon az egész, hogy a szüleid pénzét költöd és húzod az időt!), esetleg vállalj diákmunkát vagy önkénteskedj! Az egyetemi időszak remek lehet, ha ügyesen kihasználod és beosztod az idődet. Szerezz barátokat, legyél szerelmes, randizz, menj el később szeniornak, vagy legyél HÖK-tag, rajtad múlik, hogy mennyire nyílsz meg és használod ki a lehetőségeket!
Az egyetemi időszak az utolsó az életedben, amikor a felelősség még nem teljes egészében a tiéd, hiszen még a családod támogat, de a legelső, amikor már nem kötődsz a szüleidhez, önálló döntéseket hozhatsz és építheted a jövődet. Tanulj, szerezd meg a diplomát! 
Ne számíts rá, hogy azonnal olyan munkát találsz majd később, amiről álmodozol. Az egyetemi idő alatt meg kell próbálni kapcsolatokat kiépíteni, a legfontosabb, hogy a képességeidet csiszold, hogy miben vagy jó, mert ezek lesznek később a segítségedre. A lexikális tudás, az ötös jegyek fontosak, de az valódi, önálló életre való felkészülésben az egyetem segíthet a legtöbbet, ha okosan szervezed az életed.

Hajrá, gólyák, sok sikert!

Tovább

Mit főz az új háziasszony?

Költözés. Azaz hosszú napokon keresztül tartó szelektálás a régi holmik között, bepakolás, dobozolás, takarítás, ügyintézés, rohanás az ingatlanközvetítőhöz, az okmányirodába, végtelennek tűnő telefonálgatások a tulajdonossal, látogatás a rokonokhoz, elmesélni és megmagyarázni az eseményeket, felelni a rengeteg kérdésre. A nagy napon pedig segítő kezek, mosolyok, nevetések ("aztán nehogy elváljatok!"), negyven fok hőség, napsütés, bútorok, kartondobozok, könyvek szerteszét...
De vajon mi lett a magról nevelt dísznapraforgóval? A lakásból kipakolva még megvolt, és az utat is túlélhette, de aztán valahogy nyoma veszett szegénynek.
De beköltöztünk! Új, saját (jó, majdnem, albérlet) első közös fészek, minden szép és otthonos. Nyugodt környék. Ez persze köszönhető annak, hogy Herr Jozef (a közösképviselő bácsink) őrmesterként felügyeli a birtokát. Nincs zaj, piszok, kukázók, kéretlen látogatók az épületben. Minden tökéletes.

De!

Szóval, huszonkét éves vagyok, és sütöttem-főztem már életemben, óvodás koromban már paníroztatták velem a csirkecombot és megtanultam én még galambot is pucolni az egyik rokonunk tanyáján, tudom, hogy meddig kell főzni a rizst, hogyan pucoljak késsel krumplit, vagy készítsek rántást úgy, hogy ne legyen csomós a főzelék...de sosem kellett többfogásos ebédeket és díszvacsorákat egyedül készítenem. Kuktáskodtam én sokat anyum vagy  nagymamám mellett. De akkor csak a parancsokat követtem. Hogy fogom én etetni saját magam és a vőlegényemet is úgy, hogy minden étel finom legyen, laktató, ugyankkor változatos és tápanyagdús is? Hű, jobban féltem ettől, mint az egész új élettől és változásoktól! Nem ugyanaz szórakozásból főzőcskézni vagy sütögetni, mint, amikor muszáj megtenni.

Jól van, a reggeli meg vacsora nem nagy kunszt, legalábbis nálunk az a szokás, hogy ilyenkor jöhet a péksütemény, kenyér, kifli, zsömle, felvágott, szalámi, kolbász, virsli, rántotta vagy bármi más tojásból, esetleg gabonapehely, joghurt, kefír, tea, kakaó, tej. Ezt megoldom, egyszerű. Csak oda kell figyelni, hogy mindig legyen alapanyag például a szendvicshez a hűtőben.
Eddig nem igazán kellett erre koncentrálnom, mert benyúltam és voilá, éléskamra! De sajnos magától nem kerül be oda semmi. Folyamatosan figyelni kell, hogy mi van kifogyóban, mire lesz szükség másnap vagy a héten, hogy ne kelljen minden nap valami apróságért boltba szaladgálni.

De ha az ebédre gondolok...te jó ég! Hiszen ahhoz kell leves, meg második, néha sütemény, úgy az igazi.

Kezdjük a könnyebbel. Desszert nem kell minden nap, az hetente egyszer-kétszer elegendő, a többi napon egy túrórudi vagy valamilyen csoki és ki van elégítve a boldogsághormonok iránti igényünk. Bár túl sok igény nincs ezekre, együtt élő szerelmesekként.
De a témára visszatérve, érdekes, hogy a sütéstől nem félek. A piskóta a világ legegyszerűbb dolga, főleg úgy, ahogy én tanultam: veszünk mondjuk hat tojást, szétválasztjuk a két "összetevőjét", a fehérjét felverjük robotgéppel, jöhet bele apránként annyi evőkanál cukor, ahány tojással kezdtünk, utána ugyannyi evőkanál liszt, végül hozzáöntjük a tojássárgáját, összekeverjük, majd mehet a kivajazott és lisztezett tepsibe, előmelegített sütőbe. Beleszórunk mondjuk meggyet. Vagy egy másik lehetőség: felejtsük el a meggyet, kenjük meg a szépen megsült piskótatészta tetejét lekvárral és tekerjük fel.
Van gofrisütöm, azzal is pikk-pakk finom édességet lehet készíteni, vagy készíthetek palacsintát, muffinokat.

De jöjjön akkor az új háziasszony réme, a hús! Amiből elkészítjük az étkezések fő részét. Van szárnyas, sertés, marha. Meg hal természetesen, de én sajnos azt nem igazán kedvelem, szóval azt most nem veszem számításba.

Mit és hogyan főzzek? Mennyiből és hol vegyem? Mi számít kevésnek és soknak? Hogyan fűszerezem, mennyi só, bors, paprika kell rá, honnan fogom tudni? Kóstolással, rendben. És akkor biztosan sikerülni fog jól?

Rávetettem magam a netre: olcsó és egyszerű receptek. Találtam ilyen oldalt, szerencsére, ahol a hozzám hasonló kezdőknek nyújtanak segítséget. Nem fogok kakukktojásból meg kurkumából készíteni én semmit, maradok a családi, magyaros, hagyományos étkeknél. Olyan sok főzeléket vagy levest ismerünk mi, nem fogok kínait készíteni, bár az olaszos tésztákat nagyon szeretem.

Kinyomtattam a legjobbnak tűnő recepteteket és előzetesen kikérdeztem a szuperül főző édesanyámat is, hogy főzzük meg a csirkepörköltet vagy a húslevest, de hát élesben lehet ezt megtanulni.

Előbb-utóbb muszáj ebbe belevágni, és meg kell mutatnom a páromnak is, milyen háziasszony vagyok én! Tehát, húsok. Először a csirkemellel próbálkoztam. A T betűs nagy bevásárlóközpontban vettem meg az alapanyagot, fél kilósat. 
Szépen felvágtam kockákra, olajon megpirítottam, felöntöttem annyi vízzel, hogy éppen ellepje, aztán beleraktam két és fél csomag rizst (azt a kis zacskósat, amit négyesével árulnak dobozban, bármilyen márkájú lehet), hagytam rotyogni, hogy elfőjje a levét. Ha túl kevésnek látszik a víz, tehetünk még hozzá. Végül, amikor már megfőtt a rizs, felbontottam egy konzvernyi borsót és bele az egészet, kicsit még főztem és készen is van. Természetesen ne felejtsük el közben a sózást, borsozást és meg lehet bolondítani az egészet egy kis fűszersóval is. (Itt csaltam, mert nekem ez valamiért jelenleg még problémás, mindent sótlanul akarok csinálni, így a párom ízesített helyettem.) Isteni finom rizottó lett a végeredmény és őrült egyszerű! Két embernek két napra elég ebéd.

Van ennek egy másik változata is. Fél kiló darált marhahússal kezdünk (amit ne hagyjunk bent a mélyhűtőben, hogy aztán a főzés előtt tíz perccel jönnük rá, hogy ezt bizony ki kellett volna olvasztani). Ugyanúgy megpirítjuk, de ebben az esetben egy kis vöröshagymát felvágunk alá. Két húsleveskockát "megfőzünk" három deci vízben, és ezt öntjük rá a húsra, mikor az már szépen megpirult. Megy rá a rizs, végül pedig fél csomag zöldségkeverék. Összefőzzük még kicsit és kész az étel. Mellé ajánlok egy kis puha kenyeret is.

A következő, amit megpróbáltam, a sertéshús volt. Ebből is daráltat vettem. Rakott krumpli készült, kicsit másként. Hat darab nagyobb krumplit héjában felrakok főni. Én villával ellenőrzöm időnként, hogy megfőtt-e. Mikor kész, óvatosan kiveszem, és megtisztítom a héjától. A krumplikat ketté vágom, "kibelezem", majd beletöltöm az előzetesen sóval, borssal, kis fűszerrel összekevert darált húst. Egy jénai aljába mehet olaj, bele a félbevágott krumplik, és sütés! Mikor már majdnem kész, a tetejére kenek jó sok tejfölt (esetleg még sajtot). Nagyon olcsó, pillanatok alatt elkészíthető húsos étel lett a végeredmény!

A sült csirkecomb vagy csirkeszárny nem ijeszt meg, a panírozás pedig rémegyszerű: egy kis sózás az elején, hagyom állni, majd a liszt-tojás-morzsa trióban megforgatom.
Előtte nem árt megtisztogatni a megvásárolt húsokat, mert bármennyire is konyhakészen vesszük őket, szükség van a plusz pucolásra.

Ó, és ma kipróbáltam a krumpli főzeléket is, ami mellé jöhetnek a fent említett sült vagy rántott húsok!
Vagy ha már rántott: lehet máj, karfiol, gomba vagy sajt is.

Lassacskán remélem, kitapasztalok mindent a konyhában. A paradicsomlevest (bevallom, inkább paradicsomszószt) a (nálam jóval ügyesebben szakácskodó) vőlegényem segítségével sikerül már megcsinálni.

De kitartok mint újdonsült háziasszony, és nem fognak kifogni rajtam holmi sertések vagy marhák, de még a kapirgálók sem!

Tovább

Miért nem vezetek autót?

Igen, igen, tudom, hogy sokak szerint már alap dolognak számít mostanában egy jogosítvány, de nekem még csak vágyam sincsen annak megszerzésére. És hogy miért van ez így? Rögtön kifejtem, hogyan lehet négykerekű jármű nélkül létezni.

1. Van egy kétkerekűm

Másnéven kerékpárom. Vagy biciklim (K-val és nem pedig G-vel mondjuk/írjuk!). Ahogy tetszik. Jó, bevallom, egy négykerekűvel kezdtem űzni én is az ipart (tudják, van az a kisbicikli, amivel minden tökmag teper, a két pótkerékkel a hátsó részen), de eddig tökéletesen kiszolgált. Emlékszem, még amikor gyerekkoromban a rokonok utaztattak, a hátsó ülésen kuporogtam, és arra vártam, hogy mikor hajthatom én a sajátomat, de rég is volt...! De nem nosztalgiázom. A biciklinek rengeteg előnye van. Először is, nem kerül túl sokba, még a tartozékai sem, bár ez márkától függ, valamint, ha sáros erdei utakon akarunk közlekedni vele, akkor természetesen más az árkategória. Könnyen használható, pillanatok alatt mozgásba lendíthető (ha nem vagyunk lusták tekerni) és a karbantartása sem csillagászati összeg. Nem kell hozzá külön engedély, habár a KRESZ ismerete nem árt (igen, rátok gondolok most, össze-vissza kacskaringozó kerékpáros társaim). 
A városban, ahol élek, igen nagy népszerűsége van ennek a közlekedési formának, Badár Sándor humoristát idézve: "Kövessük a szentesiek szokásait, vegyük fel a ritmust és kerékpározzunk."

2. Szeretek sétálni

Nem okoz nagy problémát, ha gyalogolnom kell. Hóban, sárban, télen, nyáron, fagyban és kánikulában is szívesen járom az utcákat, legyen szó bevásárlásról, kutyasétáltatásról vagy munkába menésről. Amikor a korábban említett kétkerekű paripám nem működtethető, igen jó szolgálatot tesznek a lábaim. Testmozgásnak sem utolsó naponta pár kilométert legyalogolni, ráadásul közben lehet nézelődni, gondolkodni, lefotózni a mobilunkkal a szép fákat, madarakat, esőcseppet, hópihéket, füvet, satöbbi vagy kézen fogva andalogni a szerelmünkkel. Sétára fel, ne lustálkodjunk! Főleg, ha gyerekünk van. Iskolába menet még ki lehet kérdezni a leckét, hazafelé gyalogolva meg lehet beszélni a napi eseményeket, több minden szóba jöhet egy fél órás hazagyaloglás során, mint ha tíz perc alatt hazaszáguldunk az autóval.

3. Kisvárosban élek 

Ez talán az előző két okból is talán sejthető. Sosem értettem, hogy egy akkora városban, ahol kerékpárral vagy gyalog is maximum egy óra alatt el lehet jutni egyik végből a másikba és vissza, miért van szükség az autóra? Igen, tudom én, hogy esőben vagy a téli mínusz fokokban azért jóval kényesebben lehet közlekedni vele, de ezeket a napokat meg lehet oldani, sokan azonban teljesen indokolatlan időben vagy helyzetben is az autót választják. Ismerek olyat, aki az öt percre, a szomszéd utcában lakó nagyihoz autóval viszi át az unokát. Miért? És miért kell elmenni a város széli bevásárlóközpontba vásárolni, amikor tíz percnyire van a sarkon a kisebb bolt, ahol ugyanúgy megtalálható minden? 

4. Busszal vagy vonattal kirándulok

Nem egy helyen élem le az életem, ne tessék aggódni! Nagyon szeretek utazni és új helyeket, városokat, tájakat, embereket megismerni, de ehhez persze el kell menni messzire. Ilyenkor értelemszerűen nem a biciklimet veszem igénybe, bármennyire is szeretem. Én személy szerint inkább a vonatokat ajánlom mindenkinek. Már nem csak az oly ismert kék vasparipák "száguldanak" keresztül az országon (amelyeken nyáron hatszáz fok van és olvadni lehet rajtuk, télen meg mínusz ezer és megállnak a semmi közepén a fagyban), hanem nagyon modern és kényelmes vonatokkal is utazhatunk, kevés pénzért. Ezeken lehet mozogni, kinyújtóztatni a lábainkat, sőt még az illemhelyek is egészen jó állapotban vannak ám!
A buszozás véleményem szerint egy-két órás utazásokra a legmegfelelőbb. Megvan a hangulata a tömegközlekedésnek, én úgy gondolom. És most nem csak arra a nénire gondolok, aki végigcsevegi mellettünk az egész utat, hogy "bezzeg az ő idejében"...Kicsit talán elfogult vagyok, de páromat egy buszozás során ismertem meg és azóta a szívembe zártam e közlekedési formát.
A nagyvárosi tömegközlekedésről nem igazán tudok nyilatkozni. Párszor voltam Budapesten metrón, villamoson és trolibuszon és nekem kicsi káosznak tűnik, de abban, hogy kicsit más témára térjek, egyet kell értenem a környezetvédőkkel, hogy amennyiszer csak lehet, vegyük igénybe ezeket és ne növeljük a levegőszennyezést a személyautóinkkal.

5. Védjük a környezetet!

Az utolsó mondatom folytatása következik. Nem fogok most mélyen belemenni a témába, de azt be kell látnunk és észre kell vennünk, hogy a bolygót tönkretesszük. Szennyezzük a vizet, a földet, az állatokat, a növényeket, és mindenekelőtt az éltető levegőt. Tudom, hogy elenyészőnek tűnhet az a szennyező gáz, amit a saját autónk kibocsát magából. De adjuk csak ezeket össze! Ugye, hogy ha belegondolunk, mennyire másabb a kép? Nem azt mondom, hogy az autók az egyedüli okozói a bolygó fuldoklásának (elnézést, a bolygó sosem fog megfulladni, hanem MI leszünk azok, emberek, saját magunkat pusztítjuk el!), de az egyre gyakoribbá váló szmogriadóknak előidézői az autók, annak, hogy alig tudunk már tiszta levegőt belélegezni a nagyvárosokban. 

6. Az a fránya pénz

Nos, igen. Emlékszem, sok osztálytársam még középiskola alatt megszerezte a jogosítványt vagy a ballagásra kapott utalványt egy tanfolyamra, tehát a szüleik állták az összeget. Én akkoriban egyáltalán nem vágytam arra, hogy vezetni tanuljak, most pedig a vezetni tanulásra költendő összeg is gátat szab ennek. Össze lehet rá gyűjteni a pénzt, tudom, de ha belegondolunk, nem kevésbe kerül. Maga a jogosítvány, hogy vezethessek egy járművet, majd' kétszázezer forint is lehet. És akkor hol van az autó, amit majd használhatok? Szóval, nem, jelenleg nem megoldható számomra, ahogy sokak számára sem, akik pedig nagyon szeretnék a jogosítvány és szükségük is lenne rá.

7. Hol marad a bátorságom?

Pár évvel ezelőtt lerobbant az autó, amin utaztunk egy rokonommal, karácsony napján a autópályán. Nem sokon múlt egy karamból vagy egy súlyos baleset, és a havazásban, a jéghideg autóban kellett várnunk órákig a "megmentésünkre". Ezután hosszú ideig kisebb pánik tört rám, amikor autópályán kellett utazni a rengeteg jármű között. Bevallom, most sem érzem magam a legnagyobb biztonságban, ha autóba kel ülnöm. Nem a saját sofőrömben nem bízom ilyenkor, hanem az ittas vagy fáradt vezetőktől tartok, azoktól, akik felelőtlenül, veszélyesen irányítják az autóikat és közlekedési baleseteket okoznak. Szóval, sokszor belegondoltam már, hogy ha néha utasként is félek, akkor valószínűleg nem nekem találták ki, hogy autót vezessek.

8. Hiányoznak a lovak

Végére hagytam talán a legabszurdabb érvemet. Sajnálom, hogy nem abban a korban éltem, amikor mindenki lóháton vagy ló vontatta kocsikon közlekedett. A ló csodás barát volt, társaság, egy élőlény, esetleg társ, aki kiszolgált minket, évezredeken keresztül. Mi lett volna velünk, ha nincsenek a hátasaink, akikkel bejárhatjuk a végtelen messzeségéket, akik elvitték őseinket bármerre akarták? Lehet, hogy lassan, lehet, hogy meg kellett állni vele pihenni, lehet, hogy nem volt tökéletes "jármű", de talán a legnagyobb előrelépés volt az emberiség történetében, hogy háziasította ezeket az állatokat és velük hódította meg kezdetekben a világot. Mondják, hogy a vadnyugat történetét is nyeregben írták, és gondoljunk csak a fürge lovaikon nyilazó magyarokra! Milyen kár, hogy elfelejtettük barátainkat, akik oly hosszú időn keresztül utaztak velünk és értünk.

Ezek az érveim és magyarázataim, nagyon szubjektív vélemények. Tudom, hogy az autó hasznos találmány, de csak egyre gyorsítja egyébként is felgyorsult világunkat. Lehet, hogy hamarosan már a levegőben is repülhetünk majd velük, mindenesetre én inkább maradok a légdeszkánál. Maximum.

Tovább

Apa csak egy van-Interjú egy leendő apával

Egy gyermek vállalása két embertől függ, ideális esetben egy felnőtt pár közös vágya, döntése és természetesen kötelezettsége egy jövevény a családban. Elárasztanak minket az internetes blogok, könyvesboltok és újságos standok anyáknak és anyákról szóló történetekkel, tanulmányokkal, segítő és tanító célzatú írásokkal, kezdve a "Hogyan maradj fitt és csinos terhesség alatt és szülés után"-tól a "Mit csinálj, ha a két éves hisztizve elvágja magát a bevásárlóközpont padlóján?"-ig. 
És miközben nevetünk, sírunk vagy éppen komolyan elgondolkozunk ezeken a cikkeken, sokszor eszünkbe sem jut, hogy ott van még valaki...az apa!
Ő vajon mit érez, ha a pöttöm kislánya a fülébe súgja ezt a szót? Egy nőnek van 9 hónapja anyává érni, hiszen hosszú időn keresztül érzi magában a csöppséget, egy férfi azonban a születéskor válik apává. Vajon hogyan látja ő az életnek ezt a részét, amit mintha csak a nők vitatnák meg? 

Nos, megkérdeztem egy huszonnégy éves fiatalembert, aki - reményeim szerint - segít némi fényt deríteni arra, hogy korosztályának férfi tagjai miként gondolkoznak az apaságot illetően. 

Egy általános kérdés kezdésnek: az apa szó hallatán mi jut legelőször eszedbe?

Ő a családi biztonság megtestesítője, aki mellé egy keményebb nap után köré lehet gyűlni. Rá lehet dőlni, a mellkasára feküdni. A gyerek vagy az anya szempontjából mondom ezt. Az is eszembe jut róla, hogy ő az, aki a karjaiban viszi a gyerekét vagy gyerekeit az ágyba, majd kézen fogva megy a hálószobába a feleségével. A nappaliból.

És mi van akkor, ha az apának van kemény napja?

Ez nem zárja ki mindezt. Neki akkor is apaként kell viselkedni.

Tehát számodra az apaként viselkedni azt jelenti, hogy biztonságot adni.

Igen. Egy sóhajtásból meg kell értenie mindent. Leginkább tehát egy családi kép jut eszembe, hogy ha az apára gondolok. Elsősorban érzelmi biztonságot nyújt, de mivel fogyasztói társadalomban élünk a 21. században, ezért anyagi biztonságot is.

Sokan úgy gondolják, hogy leginkább az anya feladata az érzelmi háttér biztosítása a családban, de a te véleményed szerint az apáé is. 

Pontosan.

Mikor gondoltál először arra, hogy egyszer majd te is apa leszel és el kell látnod ezt a feladatot?

Gyerekként is megfordul már az ember fejében, hogy ha a családon elgondolkozik. Tudja, hogy ideális esetben ezt a szerepet be fogja tölteni, de csak akkor lehet konkrétabban elképzelni, hogy ha már meg van mellé az ideális párjelölt, akit el tud képzelni anyaként. Az ő vélt apaszerepe mellé.

Milyennek kell lennie egy ideális apának?

Figyeljen mindenre. Legyen kötelességtudó. Olyan képet alakítson ki magáról, hogy el tudjon neki mondani a család mindent. El is kell neki mondani mindent! Tudjon mindenről, még ha nem is hozza ezt az érintett tudomására. Nagyon tudatosan gazdálkodjon. Mindig törekedjen a család "vagyonának" növelésére, gyarapítására. Lehessen vele nagyon mélyen és komolyan elbeszélgetni, ugyanakkor humorizálni is, amikor annak helye van. Törekedjen arra, hogy a család intim zónáját alakítsa esztétikusan, tisztán, rendezetten, praktikusan és funkcionalistán.

Kicsit konkrétabban az apai szerepekről szeretnék kérdezni. Hogyan viselkedjen egy leendő apa a terhesség alatt?

Az első dolga az, hogy szarjon be! (Nevet). Majd ha a terhesség tényét tudomásul vette, rendezze le a fejében, hogy hónapokon belül ki lesz ő. Félni lehet, de az apai feladatok elől meghátrálni nem. Spóroljon ahol csak tud, ha nem akar pelenkát mosni. 

És hogyan segítsen a leendő anyának?

Merje megkérdezni tőle, hogy miben segíthet. És addigra már ismerni fogja annyira, hogy a szóbeli válaszokon túl a mélyebb tartalmakat is tudni vélje.

Mit gondolsz az apás szülésről?

Az apának a folyosón a helye. Izzadjon, legyen magas a vérnyomása, igyon k...a sok kávét és figyeljen a vércukorszintjére! Izguljon és érezze át az anya fájdalmait és örömeit. Ha pedig rendeződtek a "viszonyok", bújjon oda hozzá és tekintsen rá nagyon büszkén.

Miért ellenzed, hogy az apa is jelen legyen a szülésnél? Manapság nagy divat lett.

Szerintem az anya szempontjából nem jó, ha a férje szenvedni látja. Segíteni érdemben nem tud neki, esetleg a kezét fogni. Ha szemérmesebb a leendő anya, akkor pedig éppen elég teher neki a szülészorvos és szülésznő jelenléte. Arról nem is beszélve, hogy sok férfi rosszul lesz szülés közben, nem mindenki bírja a vért és kórházi közeget. Nem hiányzik még oda ez, a babára kell figyelni és a kismamára.

Mi véleményed szerint az apa feladata egy gyermek felnevelésében?

Amíg nem jár óvodába, szerintem addig az anya feladata leginkább a gyerek gondozása. De azután beszélgessen vele sokat, tanuljon meg hajat fonni és masnit kötni a hajába (igen, lányt szeretnék), mindig öltöztesse fel csinosan. Nevelje nőként, segítsen neki a nővé válásban, érzelmi és értelmi szempontból is. Legyen rá nagyon büszke, fogja a kezét. Vigye el az iskolába. Ha elkezd nőni, magyarázza el neki, hogy mit akarnak tőle a fiúk. Tanuljon vele, tanulja meg vele a tananyagot! Nevelje önállóságra. Jutalmazzon és büntessen következetesen. És minél hamarabb tanítsa meg gazdálkodni.

Mikor kell szerinted egy apának elengedni a gyermeke kezét?

Sokat formálni rajta 15 éves kora után már nem lehet (és lehet sokat is mondtam). Nyilván ameddig vele lakik, addig szinte mindent lát az életéből. De fel kell tudni fogni, hogy felnőtt és önálló és hozhat rossz döntéseket, amit ha belát, azután épülni fog belőle. Előbb vagy utóbb bekövetkezik az üres fészek szindróma, amit az apának az anyával ki kell tudni használni.

Mit gondolsz, hogy a korodbeli férfiak képesek lesznek-e olyan apává válni, mint amit Te itt elmondtál?

Én úgy látom, hogy az előttünk lévő generációk sem tudtak már többségében apává válni, ha a saját családomból vagy a barátaim családjából indulok ki. És ez fokozottan lesz igaz a mi és az utánunk lévő generációkra is, akik már a fogyasztói kapitalizmusban nőttünk fel, és születnek bele.

Miben látod pontosan a problémát?

Hozzászokunk és megszokjuk, hogy minden eldobható, lecserélhető, mindenből új kell, nem tudunk egy helyben maradni, mert ide-oda akarunk menni, a legkülönbözőbb helyekre, keresve a szórakozási lehetőséget. Nem tudunk otthon egy helyben megmaradni és gyarapodni. 

És az utolsó kérdésem: mit vársz legjobban az apaságban?

Hogy büszkén el tudjam kísérni kézen fogva az iskolába, és miután bekísértem, úgy forduljon vissza és úgy tekintsen rám, hogy:
"Apa, büszkék vagyunk egymásra!"

Tovább