Apa csak egy van-Interjú egy leendő apával

Egy gyermek vállalása két embertől függ, ideális esetben egy felnőtt pár közös vágya, döntése és természetesen kötelezettsége egy jövevény a családban. Elárasztanak minket az internetes blogok, könyvesboltok és újságos standok anyáknak és anyákról szóló történetekkel, tanulmányokkal, segítő és tanító célzatú írásokkal, kezdve a "Hogyan maradj fitt és csinos terhesség alatt és szülés után"-tól a "Mit csinálj, ha a két éves hisztizve elvágja magát a bevásárlóközpont padlóján?"-ig. 
És miközben nevetünk, sírunk vagy éppen komolyan elgondolkozunk ezeken a cikkeken, sokszor eszünkbe sem jut, hogy ott van még valaki...az apa!
Ő vajon mit érez, ha a pöttöm kislánya a fülébe súgja ezt a szót? Egy nőnek van 9 hónapja anyává érni, hiszen hosszú időn keresztül érzi magában a csöppséget, egy férfi azonban a születéskor válik apává. Vajon hogyan látja ő az életnek ezt a részét, amit mintha csak a nők vitatnák meg? 

Nos, megkérdeztem egy huszonnégy éves fiatalembert, aki - reményeim szerint - segít némi fényt deríteni arra, hogy korosztályának férfi tagjai miként gondolkoznak az apaságot illetően. 

Egy általános kérdés kezdésnek: az apa szó hallatán mi jut legelőször eszedbe?

Ő a családi biztonság megtestesítője, aki mellé egy keményebb nap után köré lehet gyűlni. Rá lehet dőlni, a mellkasára feküdni. A gyerek vagy az anya szempontjából mondom ezt. Az is eszembe jut róla, hogy ő az, aki a karjaiban viszi a gyerekét vagy gyerekeit az ágyba, majd kézen fogva megy a hálószobába a feleségével. A nappaliból.

És mi van akkor, ha az apának van kemény napja?

Ez nem zárja ki mindezt. Neki akkor is apaként kell viselkedni.

Tehát számodra az apaként viselkedni azt jelenti, hogy biztonságot adni.

Igen. Egy sóhajtásból meg kell értenie mindent. Leginkább tehát egy családi kép jut eszembe, hogy ha az apára gondolok. Elsősorban érzelmi biztonságot nyújt, de mivel fogyasztói társadalomban élünk a 21. században, ezért anyagi biztonságot is.

Sokan úgy gondolják, hogy leginkább az anya feladata az érzelmi háttér biztosítása a családban, de a te véleményed szerint az apáé is. 

Pontosan.

Mikor gondoltál először arra, hogy egyszer majd te is apa leszel és el kell látnod ezt a feladatot?

Gyerekként is megfordul már az ember fejében, hogy ha a családon elgondolkozik. Tudja, hogy ideális esetben ezt a szerepet be fogja tölteni, de csak akkor lehet konkrétabban elképzelni, hogy ha már meg van mellé az ideális párjelölt, akit el tud képzelni anyaként. Az ő vélt apaszerepe mellé.

Milyennek kell lennie egy ideális apának?

Figyeljen mindenre. Legyen kötelességtudó. Olyan képet alakítson ki magáról, hogy el tudjon neki mondani a család mindent. El is kell neki mondani mindent! Tudjon mindenről, még ha nem is hozza ezt az érintett tudomására. Nagyon tudatosan gazdálkodjon. Mindig törekedjen a család "vagyonának" növelésére, gyarapítására. Lehessen vele nagyon mélyen és komolyan elbeszélgetni, ugyanakkor humorizálni is, amikor annak helye van. Törekedjen arra, hogy a család intim zónáját alakítsa esztétikusan, tisztán, rendezetten, praktikusan és funkcionalistán.

Kicsit konkrétabban az apai szerepekről szeretnék kérdezni. Hogyan viselkedjen egy leendő apa a terhesség alatt?

Az első dolga az, hogy szarjon be! (Nevet). Majd ha a terhesség tényét tudomásul vette, rendezze le a fejében, hogy hónapokon belül ki lesz ő. Félni lehet, de az apai feladatok elől meghátrálni nem. Spóroljon ahol csak tud, ha nem akar pelenkát mosni. 

És hogyan segítsen a leendő anyának?

Merje megkérdezni tőle, hogy miben segíthet. És addigra már ismerni fogja annyira, hogy a szóbeli válaszokon túl a mélyebb tartalmakat is tudni vélje.

Mit gondolsz az apás szülésről?

Az apának a folyosón a helye. Izzadjon, legyen magas a vérnyomása, igyon k...a sok kávét és figyeljen a vércukorszintjére! Izguljon és érezze át az anya fájdalmait és örömeit. Ha pedig rendeződtek a "viszonyok", bújjon oda hozzá és tekintsen rá nagyon büszkén.

Miért ellenzed, hogy az apa is jelen legyen a szülésnél? Manapság nagy divat lett.

Szerintem az anya szempontjából nem jó, ha a férje szenvedni látja. Segíteni érdemben nem tud neki, esetleg a kezét fogni. Ha szemérmesebb a leendő anya, akkor pedig éppen elég teher neki a szülészorvos és szülésznő jelenléte. Arról nem is beszélve, hogy sok férfi rosszul lesz szülés közben, nem mindenki bírja a vért és kórházi közeget. Nem hiányzik még oda ez, a babára kell figyelni és a kismamára.

Mi véleményed szerint az apa feladata egy gyermek felnevelésében?

Amíg nem jár óvodába, szerintem addig az anya feladata leginkább a gyerek gondozása. De azután beszélgessen vele sokat, tanuljon meg hajat fonni és masnit kötni a hajába (igen, lányt szeretnék), mindig öltöztesse fel csinosan. Nevelje nőként, segítsen neki a nővé válásban, érzelmi és értelmi szempontból is. Legyen rá nagyon büszke, fogja a kezét. Vigye el az iskolába. Ha elkezd nőni, magyarázza el neki, hogy mit akarnak tőle a fiúk. Tanuljon vele, tanulja meg vele a tananyagot! Nevelje önállóságra. Jutalmazzon és büntessen következetesen. És minél hamarabb tanítsa meg gazdálkodni.

Mikor kell szerinted egy apának elengedni a gyermeke kezét?

Sokat formálni rajta 15 éves kora után már nem lehet (és lehet sokat is mondtam). Nyilván ameddig vele lakik, addig szinte mindent lát az életéből. De fel kell tudni fogni, hogy felnőtt és önálló és hozhat rossz döntéseket, amit ha belát, azután épülni fog belőle. Előbb vagy utóbb bekövetkezik az üres fészek szindróma, amit az apának az anyával ki kell tudni használni.

Mit gondolsz, hogy a korodbeli férfiak képesek lesznek-e olyan apává válni, mint amit Te itt elmondtál?

Én úgy látom, hogy az előttünk lévő generációk sem tudtak már többségében apává válni, ha a saját családomból vagy a barátaim családjából indulok ki. És ez fokozottan lesz igaz a mi és az utánunk lévő generációkra is, akik már a fogyasztói kapitalizmusban nőttünk fel, és születnek bele.

Miben látod pontosan a problémát?

Hozzászokunk és megszokjuk, hogy minden eldobható, lecserélhető, mindenből új kell, nem tudunk egy helyben maradni, mert ide-oda akarunk menni, a legkülönbözőbb helyekre, keresve a szórakozási lehetőséget. Nem tudunk otthon egy helyben megmaradni és gyarapodni. 

És az utolsó kérdésem: mit vársz legjobban az apaságban?

Hogy büszkén el tudjam kísérni kézen fogva az iskolába, és miután bekísértem, úgy forduljon vissza és úgy tekintsen rám, hogy:
"Apa, büszkék vagyunk egymásra!"

Tovább

NE ESS PÁNIKBA!

Hasznos tanács a mindennapokhoz, de a bolygóközi utazásokhoz is. Galaxis útikalauz stopposoknak. Ismerősen cseng? Igen, készült belőle egy film is (ami a könnyvvel összevetve olyan, mintha egy borsószemet hasonlítanánk a borsóraguleveshez), de ajánlom, hogy a könyvet vegyük a kezünkbe. Terjedelmes, nem egy napos olvasmány és igazán megmozgatja az agytekervényeket, de pont emiatt, és az intelligens poénokért megéri belevágni.

És miért pont a mai napon? Azonnal magyarázom. 
Május 25-e a híres-neves Towel Day, azaz Törölközőnap!

Douglas Adams, a mű írója 2001. május 11-én hunyt el, és a két héttel a halála utáni napot rajongói azóta minden évben a törölközőjüknek szentelik.

De miért is ennyire fontos ez a tárgy? Íme a magyarázat a kalandor űrutazók számára:

„ A lehető leghasznosabb dolog, amit csak magával vihet a csillagközi stoppos. Egyrészt komoly gyakorlati értéke van: beletakarózhatunk, hogy meleghez jussunk, míg átugrándozunk a Jaglan-Béta hideg holdjain; heverhetünk rajta, míg a Santagrinus-V ragyogó, márványhomokos tengerpartjain szívjuk a sűrű tengeri levegőt; felvitorlázhatjuk vele minitutajunkat, míg lefelé sodródunk a lassú, lomha Moth folyón; takarózhatunk vele, miközben Kakrafoon sivatagainak vörös csillagai ragyognak ránk; megnedvesíthetjük és fegyverként használhatjuk kézitusában; fejünkre tekerhetjük, hogy távol tartsuk a mérges gőzöket, vagy hogy elkerüljük a Traal bolygó Mohó Poloskapattintó Fenevadjának pillantását (észvesztően ostoba állat, azt hiszi, ha te nem látod őt, ő sem lát téged – annyi esze van mint egy cipőtalpnak, de nagyon-nagyon mohó); veszély esetén vészjelzéseket adhatunk vele, és természetesen beletörülközhetünk, ha még elég tiszta hozzá."

Elég magyarázattal szolgáltam, igaz? Nem is gondolná az ember, hogy milyen nagy dolog ez az egyszerű kis tárgy.

Egy kis tájékoztatót még adok a könyvhöz, hogy pontosan miről is van szó. 

A könyv egy homo sapiens, Arthur Dent kalandjait meséli el, ahogy jóbarátjával, a földön kívüli származású Ford Prefecttel, a Galaxis névleges elnökével, Zaphod Beeblebrox-szal, a majdnem-barátnőjével Trilliannel és egy depressziós robottal, Marvinnal az Arany Szív lopott űrhajón járják a világűr végtelenségét. A Földet, csodás kék lakóhelyünket ugyanis elpusztították a vogonok egy hiperűrút építése miatt. Útban voltunk sajnos. Hogy megmentése után, az egyetlen hímnemű emberként, szegény barátunk mi mindent él át például a Vendéglőben A Világ Végén vagy a bolygókészítő bolygón (igen!), azt inkább nem árulom el, Douglas Adams eredetijében elolvasható.

Főleg, ha hajt a kíváncsiság, hogy mi is a nagy válasz az "életre, a világmindenségre meg mindenre". Ígérem, meglepő lesz.

Maga a Galaxis Útikalauz Stopposoknak a könyvben lévő ismeretterjesztő könyv, amelyben minden információ megtalálható a bátor utas számára az összes bolygóról és azok létformáiról, hasznos tanácsokkal kiegészítve, a borítóján a legesleghasznossabbal: NE ESS PÁNIKBA!
A Földről csupán ennyi szerepel benne: Ártalmatlan. Ford ezt később így módosítja: Jobbára ártalmatlan.

Egy kedvenc idézet még a végére:

"Mióta ez a Galaxis létezik, hatalmas civilizációk születtek és pusztultak, születtek és pusztultak, születtek és pusztultak, s mindez olyan gyakorisággal történt, hogy hajlamosak vagyunk azt gondolni: az összes élőlény a Galaxisban
(a) fogékony a tengeribetegségre és az azzal rokon dolgokra, úgy mint: űrbetegség, időbetegség, történelembetegség meg miegymás, 
illetve 
(b) hülye."

Elnézést kérek.

És vigyázzanak a törölközőikre!

Tovább

A tíz lenagyobb dolog, amit egy kórházban dolgozva megtanulhatsz

Több mint másfél éve koptatom már a billentyűzetet egy vidéki kórház sürgősségi osztályán adminisztrátorként. Hogy mi mindent sikerült megtanulnom ennyi idő alatt?
Igen, a cholecystectomia vagy a centralis facialis paresis szó is előkelő helyet foglalt már magának a gondolataim között, de most másról lesz szó, nem a csodás latin kifejezésekről. Nos, nézzük csak!

1. A mentő nem szállítószolgálat

Magyarországon, legalábbis ebben a térségben, sajnos nagyon sokan még mindig abban a hitben élnek, hogy a mentési központot bármikor, bármilyen panasszal fel lehet hívni és azonnal megjelenik az ajtóban egy csillogó, sárga mentőautó. Sajnos ez nem így van, legalábbis nem kellene, hogy így legyen. Számos esetben indokolatlanul kell kivonulniuk, vagy olyan "beteget" kell beszállítaniuk a kórházba, aki jóformán csak lusta volt a háziorvosához elmenni, ezért a könnyebb utat választotta. Ezzel a viselkedéssel nem csak, hogy rengeteg pénzt vonnak el az egészségügytől, hanem adott esetben akár egy súlyos beteg szállítása is késlekedhet.
A mentőápolók és mentőtisztek nem taxisofőrként működnek, hanem azért, hogy ÉLETVESZÉLYES, AKUT eseteket ellássanak és a legközelebbi kórházban egy orvosnak átadják a beteget további ellátás céljából.
 

2. Az emberek a kórházban megváltoznak

Érdemes megfigyelni, hogy milyen védtelen helyzetbe kerül az emberi faj minden tagja, amint belép a fehér ruhások közegébe. Riadtak, félnek. Sokan ezt úgy mutatják ki, hogy dühösen rákiabálnak a körülöttük lévőkre (legyen az ápoló vagy akár az őt gyógyítani szándékozó főorvos), folyamatosan zsörtölődnek az ellátás milyensége miatt és szinte teljesen elveszítik a kontrollt önmaguk felett. Az irányítás valóban kiesett a kezükből, tehát érthető ez a viselkedés. Nagyon nehéz a kórházi dolgozóknak mindezt tolerálni, de mégis megteszik.

3. A szülők szeretik a gyermekeiket

Furcsa ez a megállapítás? Pedig a lista szempontjából igenis jelentős. Melyik kisgyermekkel nem történik baleset? Zúzódások, térdhorzsolások, törött ujjak a labda miatt, varrni való sebek. Mit tesz ilyenkor a szülő? Rohan a legközelebbi kórházba, gyermekét szorongatva. A szülő szeret, félt és fél. És mivel ő retteg, a porontya is így fog tenni, ezért aztán jön a sírás. "A doktor bácsi csak megnéz! Nyugodj meg, csak kapsz egy gipszet! Ne féljél, egy apró szúrás az egész!" Mennyi mondat, sokszor hasztalanul. A szülő szorítja a gyerek kezét és van, hogy ő ájul el az érzéstelenítő tű láttán, nem a kis beteg. Megesik ez. De kérjük a szülőket, hogy amennyire lehet, tanítsák meg, hogy a kórház nem kivégzőközpont, hanem segítségnyújtó hely.
(Hozzáteszem: mindig van kivétel, néhány apróság meg se mukkan, és bátran viseli a "kínzásokat" a betegvizsgálóban.)

4. A hozzátartozók a bajban mindig előkerülnek

Ezt nem kívánom nagyon részletezni. Néha sokan jönnek, néha csak az unoka kíséri be a beteg nagymamát, de általában ott vannak. Van, hogy jószándék vezérli őket, van, hogy kevésbé nemes elvek. Tűkön ülve várják az eredményeket, öt percenként aggódva telefonálnak, és a kórterem ajtajában kukucskálnak, hiába van kitéve a "Látogatási tilalom!" tábla. Mindenesetre, ahogy a Bakancslista című filmben Edward Cole kórháztulajdonos megjegyzi: "Van némi rálátásom a közegészségügyre. És állítom, hogy több embert csinálnak ki a látogatók, mint a kórokozók."

5. Az orvosok eszméletlenül okosak

Figyeltél már meg orvost munka közben? Úgy igazán? Nem? Akkor ajánlom, hogy egyszer tedd meg, és nem úgy, hogy közben a saját panaszaidra figyelsz. Feltűnt már, hogy milyen aprólékosan teszi fel neked a kérdéseket? Hogy minden szónak az anamnézis (kórelőzmény) felvételekor jelentése van? Hogy mindenféle beteggel, legyen az 90 éves demens néni vagy 20 éves bedrogozott fiatal, megtalálja a közös hangot?
Az orvosok egy életen keresztül tanulnak, fejlődnek, tapasztalnak. EGY EGÉSZ ÉLETEN KERESZTÜL! Lehet szidni őket, lehet velük elégedetlennek lenni, lehet utálni őket, de mégis ŐK mentik meg az életünket, a szeretteink életét, arra áldozva fel a sajátjukat, a szabadidejüket, az idegrendszerüket (bizony...), hogy segítsenek. Nekünk.

6. Az ápolók emberfelettiek

Ha van emberi lény, aki glóriát és szárnyakat érdemelne, az az ápoló. Legyen férfi vagy nő, emberfeletti teljesítmény, amit ők nap mint nap véghez visznek. Ágytálaznak, katétert tesznek fel, vénát szúrnak, szondát dugnak le, vért mosnak le a betegről vagy fel az ágyról, hajléktalant fürdetnek, hányást és hasmenést törölnek, pelenkát cserélnek, vérnyomást mérnek, EKG monitort figyelnek, etetnek, itatnak, felültetnek, lefektetnek, gyógyszert adnak be, injektiót szúrnak, infúziót kötnek be és cserélnek ki, öltöztetnek, levetkőztetnek, beteget nyugtatnak, hozzátartozóval beszélnek, ágyneműt cserélnek, papírokat töltenek ki, kapcsolatot tartanak az orvossal-beteghordóval-adminisztrátorral-röntgenessel-mindenkivel...Végig tudtad olvasni? Fárasztó, igaz? Hát még megtenni. Egy emberért, a betegért mindezt. Illetve, helyesbítek, egyszerre többért. Sokakért.
Ugye megérdemlik a glóriát és a szárnyakat? Azok segítségével legalább pillanatok alatt oda tudnának reppenni a beteghez a napi ezredik "Nővérke!" kiáltás hallatán.

7. Az emberek jók és összetartanak

Ha egy a közös cél, ha mindannyian ugyanazért kell, hogy küzdjünk, akkor igenis képesek vagyunk együttműködni! Sokan mondják, hogy az ember alapjaiban véve önző lény, és saját maga a legfontosabb számára. Hát, annak, aki így vélekedik, ajánlom, hogy figyelje meg egy sürgősségi osztály egy napját. Minden ott dolgozó azért munkálkodik, hogy a beteg bajára fény derüljön, meggyógyuljon. És ezért összedolgoznak, megvitatják a lehetőségeket, következményeket és megoldásokat. Segítik egymást, hogy végül a betegnek is segíteni tudjanak.
Az emberek véleményem szerint alapjaiban véve jók. Lehet, hogy megbántjuk egymást, lehet, hogy néha veszekszünk, de ha ott a feladat, mindenki minden erejét bevetve harcol. És teszi a jót, a legjobbat, hogy megmentsen egy embert.

8. Az élet túl rövid

Sajnos igen, ez volt talán a legelső, amit megtanultam. Amikor behoz a mentő a szociális otthonból egy idős nénit vagy bácsit, mindig elgondolkozom. Vajon mit élt át? Vajon szerette az életét? Boldog volt, vagy inkább szenvedett sokat? Megélte rendesen az éveit? Mi lehet a családjával? Sok idős ember megkeseredett, és ezt mindig sajnálattal látom. Nincs fény a szemükben. Lehet, hogy akkor már nekem sem lesz, amikor majd pakolnak egyik ágyról a másikra és fel sem fogom, hogy mi történik velem. Olyan rövidnek tűnik az egész. Mert olyan gyorsan vége van.
Időnként megjelenik egy-két kedves idős párocska, hogy ezt a szomorúságot valamelyest csillapítsa. Látszik, hogy szeretik egymást, hogy annyi sok éven keresztül kitartottak, és szépen felöltözve megjelennek együtt a kórházban, egymás kezét fogva. Ilyenkor újra bízni kezdek, hogy az élet még öregkorban is lehet szép és boldog, és csak azért, mert ez a rövid idő eltelt, egyáltalán nem szabad feladnunk.

9. A halál sokszínű

Igen, nagyon változatos. Nem megyek bele sem filozófiai, sem pszichológiai, sem vallási kérdésekbe most. Annyi bizonyos, hogy a mai világban nem könnyű a halállal szembesülni és igen kevés szó esik róla. Nem szabadna ennyire figyelmen kívül hagynunk, mert az élet része. Van, aki csendben és nyugodtan elalszik, valaki hosszú ideig várja a gyógyulást, míg végül az nem érkezik meg, valakit balesetben ér és mindent elönt a vér, valaki türelmetlenül várja, míg mások menekülnek előle. Mindenesetre, ha egy szerettünk olyan állapotba kerül, amikor az orvosok már azt mondják, nincsen sok ideje hátra, legyünk ott vele. Mi leszünk az utolsók, akikre gondolni fog, ezért, ha csak lehetséges, ne engedjük, hogy a kórház fehér fala legyen az utolsó, amit lát és a gépek pittyegése az utolsó, amit hall.

10. A kórház csodálatos

Végezetül egy lelkesítő kijelentés. Vannak hiányosságok az egészségügyben, vannak még javítanivaló dolgok, az igaz, de alpjaiban véve minden kórház maga a csoda. Már nem kell vajákosokat, kuruzslókat, a falu bölcsét felkeresnünk, ha bajunk van, hanem a XXI. századra az emberiség már eljutott arra a szintre, hogy képes gyógyítani. Minden nap harcolunk még a rákkal és más súlyos betegséggekkel, de úgy vélem, hogy végül mindenre lesz megoldás. Mert az ember "küzd és bízva bízik" minden egyes nap, felveszi a munkaruháját és beszáll a véget nem érő harcba, hogy jót tegyen és győzzön.

Tovább

Nagy dolog a kisembertől

Egész napos munka után, nyűgösen, életuntan lépkedek végig a szűk helyen. Negyven percet kell utaznom ezzel az ősi járművel, hogy hazaérjek. Tömött jármű, leghátsó sor. Már csak itt van szabad hely. Kinézek a piszkos ablakokon, odakint szürkület, a Nap éppen lebukik a felszántott földek mögé. Szép is ez az Alföld, bár estefelé ridegnek tűnik. Idebent pislákol a busz néhány apró lámpája, lágy félhomály van, amitől gyorsan elkábul az ember.
Mellém nagymama és egy hat éves forma kisfiú telepszik le. A kicsi folyamatosan csacsog. Kezdetben nem figyelek oda, de a kedves kis hang egyre jobban felkelti a figyelmem. A szemem sarkából odasandítok és hallgatózom. Barkóbáznak, fekete-fehér-igen-nemet játszanak, szóláncoznak. Nevetgélés, napi események elmesélése. Hosszú az út, minden szóba kerül. Hogy túrós csusza volt az ebéd az óvodában, hogy Lili elesett és sírt, és mama képzeld, nagyon csúnya seb lett a lábán, be is kellett kötni!
A kisfiú egyszer csak elhallgat, feltápászkodik, néz-néz maga elé hosszú másodpercekig, majd hangosan, értetlen hangon felkiált.
-Mindenki néz valamit a telefonján vagy a gépén!
Felkapom a fejem és körbenézek. Emberek a sötétben, félkómában, elmerülve a saját világukban, telefonokat nyomkodnak vagy behunyt szemmel zenét hallgatnak. Tényleg! Annyira hozzászoktam már ehhez a látványhoz, most valami mégis bökdös belülről. A kisfiú visszaül és mintha mi sem történt volna, beszél tovább a nénihez. Egy pisszenés sem hallatszik később sem, csak a kisfiú és a nagymama játéka.
Szégyenkezve fogom a telefonomat, amit úgy szorongatok, mint ha az életem függne tőle, majd elsüllyesztem a táskámba. Vajon mennyire lehet érthetetlen és értelmetlen ennek a fiatal emberkének, hogy senki sem a mellette ülővel foglalkozik, hanem egy szerkezettel? Mit gondolhat rólunk? Hiszen mi lehetne fontosabb, mint megbeszélni a nagymamával, hogy mi történt aznap, és mennyit lehet szórakozni buszozás közben...! Hiszen erre én is képes voltam! Hová tűnt az a kislány, aki imádott mesélni? És most miért nem teszem ezt? Miért merülök el ebben az ostoba gépben és írálok rövid üzeneteket a rokonaimak, ahelyett, hogy bekopognék az ajtajukon?
Hallgatom tovább a vidám párbeszédeket. Hogy kellene úgy jellemezni az éjszakai eget, hogy ne legyen benne a tiltott szó? Majdnem megszólalok, hogy segítsek a fiúcskának, de aztán mégsem. A fekete-fehér-igen-nem kegyetlen játék, de ő felveszi a harcot. Az út végéhez értünk. Szeretnék még mellettük maradni, hogy tovább tanuljak ettől a pici lélektől.
-De nekem tényleg hányingerem volt!
Nagymama csendesen válaszol valamit. A kisfiú bátor hangon felesel.
-De hát én szeretek mosolyogni...Nem tudom abbahagyni a mosolygást!
Ezután én sem. Mosollyal az arcomon dúródok előre az üléssorok között. Szerettem volna megmondani Neki, hogy köszönöm. Ismét megértettem, hogy mi is a nagy dolog az életben. És remélem, hogy nem felejtek el ismét túlságosan felnőtt lenni, és csekélységekkel foglalkozni.
 

Tovább
1234
»