Vajon melyik a jobb?

Teszi fel a kérdést a Viharszigeten elterülő Ashecliffe Elmegyógyintézetben Teddy Daniels.

A filmben, illetve az annak az alapjául szolgáló, 2003-ban megjelent Dennis Lehane írótól származó, mára kultikussá vált műben, Teddy Daniels szövetségi rendőrbíró az újonnan kinevezett társával, Chuck Aule-lal a szigetre utazik, hogy nyomára bukkanjanak egy zárkájából megszökött elmebeteg bűnözőnek. Az Achecliffe ad otthont ugyanis azoknak a gyilkos őrülteknek, akikről minden más kórház, elmegyógyintézet és börtön már lemondott.

De vajon hogyan szökhetett meg a zárkájából, és hol rejtőzhetett el az elítélt, szerencsétlen nő a kietlen szigeten? Mi történik a hírhedt C Részlegben? Miért veszi körül az üresnek tűnő világítótornyot elektromos kerítés, és miért vannak ott felfegyverzett őrök?

Minél közelebb kerül a nyomozó a titokhoz, annál inkább gyanússá válik a sziget. Teddy Daniels egyre elszántabban keresi a megoldást, de egyre inkább nyomasztó titkokba és hazugságokba ütközik. 

Rájön ugyanis arra, hogy a szigeten kísérletek folynak. A lobotomia során "zombikat" gyártanak, vagyis néhány idegszál megbolygatása, illetve eltávolítása után magukról semmit sem tudó, lényüktől (őrületüktől?) megfosztott betegek kerülnek ki az elmegyógyintézet műtőasztalairól. Az ápolók, orvosok, biztonsági őrök és igazgatók mind tudják, hogy a sziget valójában egy kísérleti helyszín, ahol kutatások folynak arról, hogyan lehetne az emberi agyból száműzni a fájdalomért, éhségért, szeretetért felelős területeket, hogy engedelmes, tulajdonképpen robotként működő katonákat hozhassanak létre. És kik lennének erre a legmegfelelőbb alanyok a senkinek sem kellő, beteg embereknél? Legalábbis Teddy Daniels szerint. Hogy ez mennyire az ő őrületének játéka, vagy józan ítélőképességének következménye, azt a könyvolvasókra, illetve a filmnézőkre bízom, számtalan teória kering ezzel kapcsolatban.

A történet ugyanis azzal zárul, hogy Teddy (vagy talán a neve inkább Andrew Laeddis?) számára rendezték meg az pszichiáterei az egész színjátékot (Chuck, a társa valójában a kezelőorvosa), és valójában ő az a bizonyos szökött, rejtélyes rab, aki után nyomoz. Mivel évekkel korábban gyilkosságot követett el (megölte feleségét, aki mániás depressziója miatt végzett három gyermekükkel), a saját tudata önmaga ellen fordult, a tettét nem volt képes beismerni, ezért kitalált egy világot, amelyben ő a hős, és nem a rossz fiú. Az orvosai próbálják meggyógyítani, elhitetni vele, hogy kísérletek nincsenek és ők csupán segíteni akarnak rajta.

De vajon mi történt Teddyvel? 

"Nem vagyok őrült. Egyáltalán nem. Természetesen mi mást mondhatna egy őrült? Ez a hátborzongatóan kafkai zsenialitása a helyzetnek. Ha az ember nem őrült, de rajta kívül mindenki úgy tudja, hogy az, akkor minden tiltakozásával az ő malmukra hajtja a vizet. Ha egyszer őrültnek bélyegzik az embert, akkor minden olyan cselekedet, amely normális esetben ennek az ellenkezőjét bizonyítaná, könnyedén beilleszthető egy olyan értelmezési rendszerbe, ahol viszont elmebetegség tényét támasztja alá. Az ember határozott ellenkezése tagadásnak minősül. A valós félelmeit téveszmének, a túlélési ösztönöket pedig védekezési mechanizmusnak bélyegzik. Csapdahelyzet. Valójában halálra ítélik az embert. Ha egyszer bekerülsz, sosem jutsz ki."

Az emberi elme különleges dolgokra képes. A filmben az igazgató által elhangzott "nem döntés kérdése a józan ész, ahogyan az sem, hogy elveszítjük" félelmetes igazság. 

A filmet először megnézve, illetve a könyvet elolvasva Teddy nézőpontját ismerjük meg. Minden abszolút reálisnak és értelmesnek tűnik, vele együtt haladunk a nyomozással, nem tűnik fel, hogy valami nem stimmel, elhisszük, hogy a sziget egy gonosz hely, ahol nácik kísérleteznek. A beteg elme pontosan így működik. A saját világában minden valódi: ha szörnyeket lát, azok valósak, ha a hangok azt súgják, te vagy a normális, mindenki más bolond, ne bízz bennük, akkor ennek az ellenkezőjéről lehetetlen meggyőzni. 
Ha újra végigmegyünk a történeten, tudva a végét, hogy Teddy egy sérült lélek, valamint, hogy egy téveszmét ültetett el az agyában a szigeten történő nyomozásról (hiszen én a szökött rab miatt kerültem ide, nem azért, mert őrült vagyok és gyilkos!), akkor észrevesszük az apró furcsaságokat. Az ápolók unásig hallották már a játékát, nem foglalkoznak vele, a műanyag pisztolyával és hamis jelvényével, a többi beteg pedig retteg már a nevétől is, mert agresszív és nekik támad...

De mikortól válik valaki egy rögeszme rabjává, a saját elméjének börtönét mikor hozza létre? 

Teddy esetében a gyilkosság, szeretett feleségének hirtelen felindulásból történő megölése okozta mindezt. Szerette, de mégis a halálát okozta, miután gyermekei holttestét kihalászta a jeges tóból. Mi ez, ha nem ok arra, hogy az emberi agy létrehozzon egy önálló, belső világot, amelyben minden szép és rendezett, ahol ő a jó, nem a rossz? Saját életének védelmében, hogy önmagát ne pusztítsa el, az agya bámulatos módon felépített egy valóságot, ahol mindenki bolond, csupán ő a normális. Mindenki ellene van, akik igazából segíteni akarnak rajta, de világának hazugsága miatt a neki nyújtott segítséget nem fogadja el és mindinkább elsüllyed elméjének sötét bugyraiban.

Sok hasonló történt és történik a világban. Kezdetben a külöböző elmebajokat nem tudták kezelni, az őrültnek bélyegzett embereket életük végéig valamelyik hírhedt intézetben tartották bezárva. Mikor már megjelentek a különböző gyógyszerek, nyugtatók, valamennyire javult a helyzet, de a leszedálás, illetve a gyógyszerfüggőség sem megoldás az elmét érintő betegségekre. És ahogyan a Viharszigeten történik (vagy nem történik), lobotomiát is gyakorta végeztek a szerencsétlen dühöngő, agresszív betegeken. Valamint nem egyszer fordulhatott elő olyan, hogy valakit csupán őrültnek bélyegeztek, de utalva a fenti idézetre, agyának épségét bebizonyítani nem volt képes, ezért egy életen át szenvedett.
És ne felejtsük el azt, hogy a pszichiátriai betegek kezelésének során valóban folytak kísérletek, az agyat tanulmányozó és megbolygató műtétek segítségével lehetett csak többet megtudni az akkori orvosoknak és később segítséget nyújtani az ápoltaknak.

Végezetül tehát: az elme bajai súlyos betegségek, melyekre még ma sem igazán születtek valós, hatásos megoldások, hiába léteznek már gyógyszerek, ezek csak a tüneteket nyomják el, és hatástalanítják azokat, végleges megoldást nem nyújtanak. A Pszichiátriai Osztályokon napjainkig küzdenek az emberi elme különleges szüleményeivel.

A kérdésre válaszolva pedig, mindenki döntse el maga: jobb-e a saját elménk hibájáról nem tudva, boldogan élni egy általunk teremtett világban, úgy, hogy közben a külvilág őrültnek tart, vagy jobb-e inkább elveszíteni a tudatunkat, és élni a környezetünkre ártalmatlan emberként?